Nyugati Hírlevél

223. szám
2017. december 1.


SZÉCHENYI EMLÉKEZETE
ARANY JÁNOS

      1
      Egy szó nyilallott a hazán keresztül,
      Egy röpke szóban annyi fájdalom;
      Éreztük, amint e föld szíve rezdül
      És átvonaglik róna, völgy, halom.
      Az első hír, midön a szót kimondta,
      Önnön hangjától visszadöbbene;
      Az első rémület kétségbe vonta:
      Van-é még a magyarnak istene.
      2
      Emlékezünk: remény ünnepe volt az,
      Mely minket a kétségbe buktatott:
      Gyászról, halálról, szív-lesújtva szólt az,
      Napján az Úrnak, ki feltámadott.
      Már a természet is, hullván bilincse,
      A hosszú, téli fásult dermedés,
      Készíté új virágit, hogy behintse
      Nagy ünneped, dicső Fölébredés!
      …
      
      9
      
      Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
      Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
      "Elvész az én népem, elvész - kiálta -
      Mivelhogy tudomány nélkül való."
      S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
      Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
      Ő megjelenve, mint új fény az égen,
      Felgyújtá az oltár szövétnekét.
      …
      24
      Nem hal meg az, ki milliókra költi
      Dús élte kincsét, ámbár napja múl;
      Hanem lerázván, ami benne földi,
      Egy éltető eszmévé finomul,
      Mely fennmarad s nőttön nő tiszta fénye,
      Amint időben, térben távozik;
      Melyhez tekint fel az utód erénye:
      Óhajt, remél, hisz és imádkozik.
      
      25
      Te sem haltál meg, népem nagy halottja!
      Nem mindenestül rejt a cenki sír;
      Oszlásodat még a család siratja -
      Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?
      Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:
      Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
      Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,
      Van élni abban hit, jog és erő!
      (1860.)
Az egész vers olvasható
https://hu.wikisource.org/wiki/Sz%C3%A9chenyi_eml%C3%A9kezete

© Nyugati Hírlevél - 2017