Nyugati Hírlevél

224. szám
2018. január 3.


MÜLLER MIKLÓS LISZENKÓRÓL

      A Múltunk őszi 2017/3 számában Müller Miklós írása :” A liszenkóizmus utolsó évei és feltámasztása napjainkban” címmel jelent meg
      Müller Miklós Dr., Dr.h.c., professzor emeritus, Rockefeller University, New York, NY, USA a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja.
      
      Trofim Gyenyiszovics Liszenko a szovjet agrobiológia nagyhatalmú szereplője volt a múlt század harmincas éveitől a hatvanas évek közepéig. Az orosz-szovjet nemesítőt, Micsurint tekintette előfutárának és tanait „micsurini biológiának” vagy „alkotó szovjet darwinizmusnak” keresztelte el. Tagadta a modern örökléstan eredményeit, a gének létezését és a modern biológiát idealista áltudománynak tekintette. Liszenko számos eljárást vezetett be a mezőgazdaság gyakorlatába, melyek mind eredménytelennek bizonyultak. A „micsurini biológia” Sztálin támogatásával 1948-ban a kommunista párt hivatalos dogmája lett és csak Hruscsov elmozdítása után indult meg a tudományos biológia restaurálása. Ezzel a szovjet biológia újra elfoglalta helyét a világ tudományos életében. Az utolsó években azonban egy új irányzat kapott lábra Oroszországban, amelynek célja Liszenko és tanításának rehabilitálása. Ez az elsősorban politikai jellegű mozgalom része az egyre erősödő nagyorosz nacionalizmusnak. Liszenko feltámasztását a korabeli sajtóban megjelent, Liszenkót magasztaló dicshimnuszokra alapozza. Liszenko tanait a modern molekuláris biológia előfutáraként jellemzi, és egyáltalán nem néz szembe azzal, hogy a biológia eredményei teljesen megcáfolták Liszenko tanait és a mezőgazdaság gyakorlata bebizonyította Liszenko gyakorlati javaslatainak meddőségét.
      Itt http://www.multunk.hu/
      
      Ennek a cikknek a nyomán jelent meg a Heti Világgazdaság 2017 november 15-i számában
      Müller Miklós: A liszenkóizmus utolsó évei és feltámasztása napjainkban
      
      
      „Nagy ígéreteket kell tenni, és készen kell lenni az új ígéretekkel, amikor az előzőt nem sikerült beváltani.” Ezzel a politikában gyakorta alkalmazott módszerrel jellemezhető leginkább a szovjet tudomány legnagyobb koponyájává – Sztálin által – kinevezett Trofim Gyenyiszovics Liszenko munkássága (is). A biológus-agronómus a laboratóriumában sikert sikerre halmozott. Megoldotta a búza tavasziasítását, a burgonya nyári ültetését, a gyapot visszametszését, mi több, a nagy tejhozamú szarvasmarhafajta kitenyésztését is. Káprázatos eredményeit azonban a búzamezökön, a krumpliföldeken s az istállókban valahogy sosem sikerült megismételni. Mert az alkalmazók „nem akarták eléggé” – rendre ez volt a magyarázata a háromszoros Sztálin-díjas (és más ordókkal is gazdagon ékesített) (ál)tudósnak, aki a generalisszimusz támogatásával még azt is elérte, hogy 1948-ra a liszenkóizmus lett „az egyetlen érvényes tudományos irányzat”. Ennek az orosz mezőgazdaságra is végzetes döntésnek a következményeként majd 3 ezer „nem eléggé akaró” genetikus vesztette el jobb esetben az állását, rosszabb esetben a szabadságát vagy az életét. Müller Miklós aligha idézi fel roppant olvasmányos tanulmányában a még Hruscsov által is favorizált, ám aztán befolyását vesztő és levitézlett sarlatán históriáját – „a tudománytörténet legkirívóbb félrelépését” – akkor, ha az elmúlt évtizedben nem kezdődött volna meg Oroszország nacionalista hangadóinak körében Liszenko rehabilitálása. Merthogy a „nagy tudóst” azok az országon belüli liberális-kozmopoliták rágalmazták és rágalmazzák ma is – sulykolják a mostanság idehaza is jól ismert frázist az újkori felfedezők –, akik egyben ügynökei az Oroszország ellen folyó világméretű propaganda-ideológiai kampánynak.
      http://hvg.hu/hetilap/2017.46/201746_folyoirat__akarnoksag_muller_miklos_aliszenkoizmus_utolso_evei_es_feltamasztasa_napjainkban

© Nyugati Hírlevél - 2018