NYUGATI HÍRLEVÉL
független elektronikus újság

Szerkesztô: Bika Julianna
Email: BikaJuli@aol.com
Efax: 508-437-2661

36. szám 2001. december 1.

Te izentél – így mondta azt a dal.
És követett reménnyel a magyar!
Te fényesebbé tetted hírnevét,
Mint a küzdelmes, zordon századok;

Ady Endre 1896-ban, elsô nyomtatásban megjelent verse a zilahi "Szilágy"-lapból.
Kossuth halálának évfordulóján


Kossuth Lajos, Magyarország kormányzója, Amerika földjére érkezésének 150. évfordulója (2001 december 5.)

New York-i Kossuth ünnepségek

10.00 órakor. Koszorúzás Kossuth Lajos szobránál. Riverside Drive, West 113th Street

11.00 órakor: Kossuth Lajos emlékkiállítás megnyitása a Magyar Köztársaság külképviseletei közös épületében. A kiállítást Dr. Dávid Ibolya igazságügy-miniszter nyitja meg, beszédet mond Frank Tibor egyetemi tanár. 227 East, 52nd Street.

3:00 órakor: Megemlékezés Kossuth Lajos megérkezésérôl ökumenikus egyházi szertartás keretében a Staten Island-i magyar református templomban. Az ünnepi beszédet Deák István professzor mondja. 19 Winant Place, Staten Island .

Este 7:00 órakor: Ünnepi gálaest magyarországi vendégmûvészek fellépésével a Fashion Institute, Haft Auditorium termében. 7th Avenue és 27th Street

Információ: PDunai@huembwas.org


INTERNET

HOLLANDIA

A ´Mikes International´ címû negyedévenként megjelenô, többnyelvû, elektronikus folyóirat, melyet a Hollandiai Mikes Kelemen Kör ez évi Tanulmányi Napjain mutattak be, olvasható az Interneten: E-posta: mikes_int@federatio.org

http://www.federatio.org/mikes_int.html

Magyarország legnagyobb on-line antikvár áruháza

A Morgan Hill Consulting Kft. és a Láng Kiadó és Holding Rt. létrehozta az elsô kétnyelvû Internetes könyvesboltot Magyarországon. A Bookline nevû virtuális könyvesboltból angolul és magyarul lehet rendelni.

http//www.bookline.hu

MAGYAR KÉPESLAPKÜLDÔ

Különbözô kategóriákban választhat ingyenesen a képeslapok közül.

Honlap látogatottságot kimutató statisztikai program, elektronikus levelezô program, SMS küldési lehetôség, autó és ingatlan hirdetési lehetôség.

http://www.segitek.hu honlapot.

E-posta : kepeslap@segitek.hu (Nagy János)

RECSKI KÉNYSZERMUNKATÁBOR HONLAPJA

Kívánságra az Interneten adták közre az esztendôkkel korábban megjelent, Recskrôl

szóló beszámolót: http://www.chem.elte.hu/recsk

"Kell, hogy Recsknek tisztes emléke maradjon, mindenekelôtt azért, mert 30 év múlva ezt már nem lehet elhinni, és kell, hogy a derék, tisztes tanulságot ebbôl levonják. A másik ok az, hogy a történteket már az élôk sem nagyon hiszik el, és néha, hogyha megpróbálok visszaemlékezni rá, én magam sem tudom elhinni, teljes realitásnak felfogni, olyan lehetetlen volt, hogy Voltaire után, és a felvilágosodás után, a XIX. század után ez jöjjön Európa közepén."

Faludy György

Minden népnek, nemzetnek idônként szembe kell néznie önmagával. A dicsôséges korszakaival és a szégyenteljesekkel is. Az utóbbiak közé sorolhatjuk az 1950 és 1953 között törvénytelenül fenntartott Recski Kényszermunkatábort is. Emlékezzünk és emlékeztessünk, hogy ne merüljön el a feledés homályában.

Sztáray Zoltán

Bevezetés
(Forrás: Sztáray Zoltán: A recski kényszermunkatábor
Új Látóhatár, 1981.)

Recsk neve a XX. századi történelmünk során sajátos tartalommal telítôdött, függetlenül a település akaratától. A Mátra hegység e térségében, közel Recsk községhez, a Magyar Államvédelmi Hatóság (ÁVÓ) 1950 nyarán minden törvényes felhatalmazás nélkül a szovjet Gulág-táborok mintájára, büntetô jellegû kényszermunkatábort létesített. A mintegy 1500 kényszermunkás a magyar társadalom minden rétegét képviselte. Volt közöttük mezôgazdasági és ipari munkás, értelmiségi dolgozó, a hadsereg tagja, korábbi földbirtokos, politikus. Közülük senkit sem állítottak bíróság elé, el nem ítélték ôket.

A politikai okokból fogvatartott kényszermunkások maguk építették fel a kényszermunkatábort, kerítették be magukat többszörös szögesdrót kerítéssel. A tábor kerítésén belüli erdô fáiból építették meg primitív barakkjaikat, a tábort körülvevô ôrtornyokat. Fô tevékenységük helye az andezitbánya volt, ahol primitív kéziszerszámokkal sziklát fejtettek, követ törtek az útépítésekhez. Naponta 12-14 órát dolgoztak, nem több, mint 1000 kalóriányi élelemmel. Szinte valamennyien folyamatosan éheztek: minden szájba vehetôt, amit az erdôben találtak, megettek; gombát, zöldhajtásokat, gyökereket, bogyókat, sôt gyíkot és csigát is. Legtöbbjük testsúlya mintegy 40 %-kal csökkent fogságuk ideje alatt. Az orvosi ellátás elégtelen volt, gyógyszerhez alig jutottak. A kényszermunkások jelentôs része fog nélkül hagyta el a tábort. Számosan éhen haltak, az andezitbányában baleset következtében vesztették életüket, s volt akit az ôrök agyonlôttek. Senki sem tudja, hogy a halottakat hol temették el.

A kényszermunkatábor ôreit az Államvédelmi Hatóság legszadistább tagjai közül válogatták ki, akik feletteseik tájékoztatásából úgy tudták, hogy a magyar társadalom veszedelmes ellenségeit ôrzik, olyanokat is, akik a nyugati országok részére kémtevékenységet folytattak. Gyakran csak a maguk szórakoztatására verték, kínozták a kényszermunkásokat.

A tábort a három esztendeig tartó fennállása alatt hermetikusan elzárták a külvilágtól. A fogvatartottak hozzátartozói - miután semmi hír sem érkezett felôlük - meg voltak gyôzôdve, hogy szeretteik már nem is élnek, vagy valahol a Szovjetunió valamelyik Gulág-táborában sínylôdnek. Mindez azt a célt szolgálta, hogy a társadalom állandó félelemben éljen.

Akik túlélték a megpróbáltatásokat, 1953 nyarán és ôszén szabadultak a táborból. Valamennyiüket arra kényszerítették, hogy kötelezvényt írjanak alá, mely szerint a kényszermunkatáborról, ottani megpróbáltatásaikról soha szót nem ejtenek. Szabadulásuk után legtöbbjüket rendôri felügyelet alá helyezték, másokat pedig törvénytelen eljárással egy különleges bíróság elé állítottak, és több évi börtönre ítéltek. Az utóbbiak nagy része csupán az 1956-os forradalom során szabadult. Az egykori kényszermunkatábort feloszlatása után néhány esztendô múlva lebontották, a barakkok helyét befásították, hogy nyoma se maradjon. A kommunista rezsim alatt a magyar hatóságok mindvégig állították, hogy a recski kényszermunkatábor sohasem létezett. A kényszermunkatáborban meghaltak és túlélô bajtársaik emlékére a Recski Szövetség által emelt emlékmûvet Magyarország miniszterelnöke, Antall József, 1990. október 25-én avatta fel. 1996. szeptember 28-án Göncz Árpád, a Magyar Köztársaság elnöke ünnepélyesen megnyitotta a tábor helyén létesített Recski Nemzeti Emlékparkot.

A tábor története
A nagy terv

A közhiedelemmel szemben a Magyar Kommunista Párt által l948-49-ben kidolgozott elsô ötéves terv nemcsak gazdasági jellegû volt, hanem felölelte az egész magyar élet szovjet mintára való átalakítását. A moszkovita vezetôk elôtt a zárt, poshadt levegôjû, de nagy álmokat kergetô emigrációjuk után végre megnyíltak a korlátlan lehetôségek és az egyéni megdicsôülés kapui. Délibáb-kergetésük bizonyítéka a nagyjából két esztendô alatt megbukott, túlméretezett elsô ötéves terv. Ugyanilyen mohók voltak egyéb elképzeléseikkel is. Erôszakoskodásuknak a politikai, társadalmi, közigazgatási, nevelési és egyházi életünk átalakítása terén is ez a magyarázata. Ám hittek abban, hogy a szovjet mintára megszervezendô politikai rendôrség közremûködésével terveiket végre tudják hajtani. Ezért fogtak hozzá l949-ben a most már önállóvá lett Államvédelmi Hatóság létszámának felduzzasztásához, hatáskörének szinte mindenre való kiterjesztéséhez. Az újoncok verbuválását a hadsereg politikai tisztjei és a pártszervezetek titkárai végezték, kiszemelvén a és bíztatván a szerintük megbízható személyeket.

Az ÁVH-s újoncok kiképzése részben Budapesten, részben a vidéki városokban folyt. Az ôrszolgálatra való kiképzésben részt vettek az akkor már ugyancsak a politikai rendôrséghez tartozó határôrség egységei is. A drákói szigorral végrehajtott kiképzés lényege a feltétlen, vak engedelmességre való elôkészítés volt. Az inkább csak agymosásnak nevezhetô elméleti oktatás fôként a szolgálati szabályzat és a marxista-kommunista szólamok besulykolásából állt. A politikai nevelôtisztek rendszeresen tartottak elôadásokat olyan esetekrôl, amelyek tárgya a nép ellenségeinek káros tevékenysége és az ellene küzdô ÁVH-sok hôsiessége volt. A történetek mindig azzal végzôdtek, hogy a szabadságát a nagy Szovjetunió jóvoltából elnyert magyar nép ellen vétôk megkapták méltó büntetésüket, s hogy ezt, vagy azt a bajtársat soron kívül léptették elô ôrmesternek, netán éppen alhadnagynak. Elmondhatjuk, az újonctanfolyamokról kikerülô ÁVH-sok valamennyien az agyukban hordozták a marsallbotot.

Az Államvédelmi Hatóság így feltöltve létszámát, l950 tavaszára készen állt az egyik igen jelentôs és jó elôre kidolgozott terve végrehajtására: a büntetô- és a letartóztató intézetek átvételére. A Magyar Kommunista Párt fôtitkárságáról késôbb kiszivárgott hírek szerint ezt nem csupán biztonsági okok miatt határozták el, hanem az ÁVH már l949-ben terveket készített arra, hogy az elsô ötéves terv nagyobb munkálataihoz- építkezésekhez, gátépítésekhez, bányákhoz - hány ôrizetben lévô rabmunkást bocsát majd rendelkezésre. Ha jól megvizsgáljuk az elsô ötéves terv munkaerô- és bérszükségletét, ez nyilvánvalónak is látszik: rabszolgamunka bevezetése nélkül ezeket a munkálatokat elvégezni aligha lehetett volna.

Az ÁVH rohamegységei elfoglalják a kistarcsai internálótábort

l950. május 5-e hajnalán szokatlan zajra, mozgolódásra ébredtem a kistarcsai internálótábor 2. számú épületének emeleti saroktermében. Négy óra lehetett, a szokásos hajnali ôrségváltás ideje. Az emeleti priccsemrôl az ablakon át kiláttam a tábor fôkapujára s az ettôl jobbra lévô ôrtoronyra. Számtalanszor megfigyeltem az ôrségváltást, amely rendszerint minden hang nélkül ment végbe. Ám ekkor mintha fojtott hangú parancsszavakat hallottam volna. Nemsokára az addig ôrségben álló, szürke ruhás rendôr helyett két tányérsapkás, állszíjas ÁVH-st pillantottam meg, ahogy az ôrtorony könyöklôjére támaszkodva, az épületek felé irányították a géppisztolyukat. Még talán nem is derengett, de a környezô lámpák jól megvilágították az ôrtornyot, a szemem nem káprázott: két ÁVH-s állott ôrségben! Kisvártatva hangos ütôdéssel szélesre tárult a fôkapu s azon túl, az utcán, egy a kapunyílásnak irányított gépfegyvert vettem észre, mögötte a kövezeten fekvô két ÁVH-sal. Az események gyorsan peregtek. A gépfegyver ôrizte kapun egymás után hozta be az udvarra két-két géppisztolyos ÁVH-s az eddig az ôrtornyokban állt, lefegyverezett rendôröket. Kettôs sorba állítva, vagy félórai várakozás után elindították ôket a fogdaépület felé. Aki az ablakokhoz fért közülünk, megdermedve szemlélhette a jelenetet. Belém nyílalt a felismerés, az Államvédelmi Hatóság elfoglalta, átvette az internálótábort.

Az addigi, az adott körülmények között elviselhetô életünk egészen megváltozott. Az új parancsnokság hermetikusan lezárta a tábort. Beszüntette a gyakran inkább csak szórakozás-számba vehetô munkát, nem írhattunk és nem kaphattunk levelet hozzátartozónktól, megszûntek a csomagbeadások, a rendszeres havi beszélôk. Az ablakokat bemeszelték, hogy ne lássunk ki rajtuk s ezeket egész nap zárva kellett tartanunk, kivéve azt a félórányi idôt, amelyet az udvaron hátra tett kézzel, lesütött szemmel, némán, az ôrök rugdalása és ordítozása közben "sétálással" töltöttünk.

Leromlott az élelmezésünk is. Egykori számításaim szerint a napi táplálékunk nem tehetett ki többet 500-600 kalóriánál, s ezt most már az annak idején hozzátartozóinktól kapott élelmiszerrel sem pótolhattuk.

Az egykor valamennyiünk által vagy az Andrássy út 60-ban, vagy pedig valamelyik ÁVH-s kirendeltségen, a Katonapolitikán, a Hadik laktanyában tapasztalt, intézményes terror köszöntött ránk. A legkisebb vétséget is - egyetlen szót séta közben - kegyetlenül megtorolták: verés, fogdabüntetés járt érte. Megszervezték a besúgószolgálatot. Sohase tudtuk, melyik társunk elôtt mit mondhatunk, mit nem. Egyszer magam is áldozatául estem egy ilyen besúgó provokációjának s hat hétig tartottak kettôs fallal szigetelt, minden zajt kizáró magánzárkában, naponta kétszer félcsajkányi híg levesen, talán negyedkiló ragacsos, penészes kenyéren. Amikor visszaengedtek a közös terembe, napokig senki hangját nem tudtam kivenni, csupán egy állandó zúgást hallottam. A saját szavaim is mintha igen messzirôl jöttek volna. Ahogy napról napra fogyott a testsúlyunk, úgy fogyott a reményünk is, valaha szabadon léphetünk ki a tábor kapuján. Teltek a napok, hetek, hónapok, de legnehezebb volt a perceket kivárni, mintha mindegyiket külön-külön kellett volna megharcolnunk, annyira elviselhetetlenek voltak.

Valamikor l950 augusztusában esetenként 10-15 társunkat szólították, hogy minden holmijával jelentkezzék az ÁVH-s körletparancsnoknál. Ezeket többet nem láttuk viszont, s a besúgókon keresztül azt híresztelték el, ezek szabadultak. Ezt senki sem hitte el: fel tudtuk mérni, hogy kik azok, akiket kisebb, kiket nagyobb váddal internáltak. A "szabadulók" az utóbbiak közé tartoztak. Találgattuk, hová tûnhettek, ám eredmény nélkül. Így folyt ez szeptemberben és októberben is, idônként egy-egy tucatnyi társunk tûnt el. Valaki kitalálta, ennyien férnek el egy rabomobilban, avagy egy teherautón. Kétségtelenné vált, valahová viszik ôket.

Útban az ismeretlen felé

1950. október 25-én a szokásosnál valamivel korábban ébresztettek bennünket s az ÁVH-s ôrök kiadták a parancsot, senki sem hagyhatja el a termét. Nemsokára a táborparancsnok százados jelent meg egy fôhadnagy kíséretében. Az utóbbi egy ívrôl neveket olvasott fel, köztük az enyémet is. Maguk szabadulnak - mondta a fôhadnagy. Nem hinném, bárki is akadt volna közülünk, aki ezt el is hitte. Az ôrök levezettek bennünket az udvarra és arccal a fogdaépület fala felé állítottak, majd szinte egyenként bezavartak a beszélô nagy termébe. Addig sohase látott ÁVH-sok fogadtak itt bennünket, ordítozással, rúgásokkal, derékszíjjal való veréssel. A magunkkal cipelt holmijainkat egy nagy halomba rakatták, majd meztelenre kellett vetkôznünk. A levetett ruháinkat frissen kopaszra nyírt emberek szedték össze. A lassabban vetkôzôk hátán, fején itt is, ott is csattant egy-egy derékszíj.

A terem egy másik részében ruhakupacok sorakoztak egymás mellett. Anyaszült meztelenül egy-egy ilyen kupac mellé kellett állnunk, majd parancsot kaptunk, szedjük magunkra ezeket a holmikat. Magunkra kapkodtuk az ócska, piszkos, miniummal széles, piros csíkokkal megfestett, katona- avagy ÁVH-s posztóruhát, az összeszáradt, kiselejtezett bakancsot, sapkát, köpenyt. Kaptunk még egy csajkát, egy kanalat és egy zsebkendônyi vászondarabot. Miután így beöltöztünk, a táborparancsnok elrendelte a motozást: senki mást, mint amit ott kapott, nem tarthatott meg. Ha találtak valakinél valamit, azon nyomban véresre verték. Én megmentettem a fogkefémet.

Így átöltözve - szinte egymásra sem ismerve -, halálra ijedten álltunk a teremben s valamennyiünk elôtt vészteljesen derengett fel a jövônk. Késô este lehetett már, amikor egy ÁVH-s ôrnagy jelent meg s közölte velünk, semmi okunk az ijedelemre, mert innen csak munkára visznek bennünket. Nem visznek ki az országból - mondta -, hanem csupán egy száz kilométerre lévô helyen dolgozunk majd. Ha jól viselik magukat, szorgalmasan dolgoznak - tette hozzá -, akkor biztosíthat bennünket, hogy három hónapon belül mindenki a családja körében lesz. Azután géppisztolyos ÁVH-sok sorfala között az épület mögött várakozó teherautókhoz kísértek bennünket. Tízesével kellett ezekre felugrálnunk. A ponyvával letakart rakfelület hátuljában két ÁVH-s géppisztolyt, másik kettô pedig karabélyt szegezett ránk. Tíz agyonhajszolt, agyonijedt emberre négy ôr jutott.

Némi várakozás után a teherautó elindult velünk. Mint a tenyeremet, ismertem a vidéket s csakhamar megállapítottam, a miskolci mûútra fordultunk s azt is, kelet felé. Elértük a gödöllôi úgynevezett hajtûkanyart, elhagytuk a helyiérdekû vasút állomását és valahol Gödöllôn túl, a vasúti töltés mellett álltunk meg. Az ÁVH-sok leparancsoltak bennünket s álltunk sorban, szemben a ránk szegezett fegyvereikkel. Csak késôbb vettem észre, fent a vasúti töltésen egy igen hosszú tehervagon-szerelvény állt. Ezekbe a vagonokba vertek fel bennünket. Nem tudom, egybe-egybe hány társunk jutott, én csupán negyed magammal kerültem egy ilyen vagon egyik végébe, míg a másik végén négy ÁVH-s vigyázott bennünket a vagon közepén világító viharlámpa imbolygó fényében. Egy idô után elindult a szerelvény. Kelet felé. Még mindig mehetünk a Szovjetunióba, villant az agyamba. Minden idegszálamat megfeszítettem, hogy tudjam, hol járunk. Valamikor hetente utaztam ezen a vonalon, szinte minden váltót, kitérôt ismertem. Jóllehet nem láttam ki a vagonból, sikerült nyomon követnem a szerelvény útját. Azt is biztonsággal állapítottam meg, hogy Kál-Kápolnánál a szerelvény másik végébe kapcsolták a mozdonyt s megindultunk Verpelét felé. Már derengett a hajnal. A vagon egy kis repedésén keresztül felismertem a Tarna patak hídját. Néhány perc múlva megállt a szerelvény. Kívülrôl kinyitották a vagon ajtaját s mi leugráltunk, hogy szembe találjuk magunkat tengernyi, ránk géppisztolyt, karabélyt fogó ÁVH-sal. Nemsokára százával álltunk az állomás térségében, mi a piros csíkos ruhába öltöztetett rabok, de százával álltak körülöttünk az ôreink is. A szemem az állomás homlokzatára tévedt s ahol szokott lenni, ott volt a felírás: Recsk-Parádfürdô. Hát mégsem a Szovjetunió - lélegzettem fel -, hanem a recski ércbánya lesz az új otthonunk. Azután emlékeimbe idéztem a pár esztendôvel korábban látott ércbánya elhanyagolt, víztôl csepegô, rézgálic-szagot árasztó járatait.

Vesszôfutás a hegyre

A Recsk-Parádfürdô vasútállomás elôtti téren ôreink három nagy csoportba osztottak bennünket. Abban a csoportban, amelyikbe én kerültem, voltunk vagy százötvenen. Körülöttünk - szorosan egymás mellett - géppisztollyal, távcsöves karabéllyal felszerelt ÁVH-sok nyüzsögtek. Ordítozva, a géppisztoly agyát is használva, ötös sorokba tereltek bennünket. Az elsô "menetoszlopba" jutottam, a másik két csoport az állomás térségében maradt, bennünket pedig elindítottak dél felé, a Mátra gerince irányába. Tehát nem az ércbányába visznek bennünket - állapítottam meg - mert az északra van. Elôbb gyors léptekkel haladtunk a völgyön át a Csevice-patak felé vezetô dûlôúton, majd árkon-bokron keresztül, parlagon, még be nem szántott tarlón, friss szántáson kergettek bennünket futólépésben az ÁVH-sok. Volt, aki felbukott, volt, aki összeesett: ezeket felrángatták és futásra nógatták a puskatussal. A bôrkabátos százados a sarkunkban ugratott a lovával, legázolással fenyegetve a lemaradozókat. Kutyaugatást hallottam. Ekkor vettem észre, hogy valahonnan pórázon vezetett kutyákkal újabb ÁVH-sok tûntek fel, akik valószínûleg a már elôre kijelölt úton várakozhattak ránk. Most már a kutyák vették át a hátul botladozók nógatását, idônként belemarva egyikünk-másikunk lábikrájába. Végre megint egy dûlôútra tértünk a hegyre való rohanás után s egy, részben nyers, kérgét meghagyott gerendákból ácsolt kapu elôtt álltunk meg. A bôrkabátos százados éppen a közelemben nézte meg a karóráját, s kiáltott oda az egyik ôrnek: nem rossz, harmincegy perc! Ennyi idô alatt tettük meg a mintegy négy kilométernyi utat.

A kapun belülrôl, akár egy népes fogadóbizottság, számos ÁVH-s tiszt és két polgári ruhás férfi jött elénk. Az egyik tisztnek, talán a parancsnok lehetett, a bôrkabátos százados jelentett valamit, míg az egyik, igen nyeglének tûnô hadnagy gúnyos mosollyal szemlélt bennünket, néha meg-megállva valamelyikünk elôtt. Legalább ötször számoltak meg bennünket, amíg belülre kerültünk a kapun. Katonás sorokban, egyszerre lépve, de inkább vánszorogva, mint masírozva érkeztünk meg egy szögesdrót kerítéssel, ôrtornyokkal körülvett hegyi táborba. Akkor még nem sejtettük, hogy csak három esztendô múlva hagyjuk el. Már azok, akik túléltük a Recski Kényszermunkatábort.

Hol volt a Recski Kényszermunkatábor?

A "megbízható források szerint soha nem is létezett" - amint azt évtizedeken át hangoztatták a hivatalosok - Recski Kényszermunkatábor az Északi Középhegységünkhöz tartozó Keleti Mátra északi oldalán feküdt: az északi szélesség 47. foka, 53. perce és a keleti hosszúság 20. foka, 7. perce metszette. Pontos helyét meghatározhattuk úgy is, ha Magyarország térképén a Kékestetô és Sirok község, meg Paráfürdô és Kisnána között húzunk egy-egy egyenest: ezek a tábor területén keresztezik egymást. (Napjainkban ma már a térképeken világosan fel van tüntetve a tábor helye.) Területe korábban a Barkóczy-család birtokához tartozott, juhtenyésztésük volt itt. A terjedelmes juhhodály és egy kisebb lakóház maradt ebbôl a táborra az északi kerítésnél emelkedô dombon. Valamivel délebbre kisebb csermelyek, vízmosások szabdalta keresztvölgy húzódott, majd a terep egyenletesen emelkedett a tábor déli végét lezáró, mintegy 500 méter magas sziklavonulatig, a Csákánykôig. A néhol oszloposan formálódott andezitbôl álló sziklatömeg, valójában részben már lepusztult vulkáni dugó, északi oldala leomlott, vagy a nedves rétegeken a mélybe csúszott s így egy mintegy száz méter magas, 250-300 méter széles, majdnem egészen merôleges sziklafal képzôdött. Szinte kínálta magát kôbánya-nyitásra.

A Csákánykô közelében több hasonló, a korábbi takarórétegeitôl már megszabadult, andezitcsúcs található. Az elsô ötéves tervben ezek közül jó néhányat, köztük a Csákánykôt is, kiszemelték bányanyitásra. Elsôsorban útburkoló-anyaghoz akartak így jutni. Úgy tervezték, hogy ezeket sodronykötélpályával kötik be a recski vasútállomás közelében építendô rakodóhoz. Ezt a nagyarányú tervet másként, mint kényszermunkások, rabok alkalmazásával nemigen tudták volna végrehajtani s különösen nem az elsô, fôként építkezéssel, elôkészítéssel járó idôkben. A környék népessége aránylag ritka, a rendelkezésre álló munkaerôket lekötötte a parádi üveggyár, a recski ércbánya és a valamivel távolabb lévô szénbányavidék.

Vannak, akik állítják - közöttük olyanok is, akik bizalmas információkhoz juthattak -, hogy az Államvédelmi Hatóság ezt a területet már korábban is szovjet mintára megépítendô kényszermunkatáborok létesítésére - netalán éppen büntetô-megsemmisítô táboroknak - szemelte ki már korábban. Nekünk, akik meg- és túléltük a Recski Kényszermunkatábor szörnyûségeit, e felôl nemigen vannak kétségeink.

Elsô napunk Recsken

l950. október 26. Az idomtalan kapun áthaladva egy nagyobb tisztáson állítottak meg bennünket. Ekkor - mintegy üdvözlésünkre - megeredt az esô, hogy azután két és fél hónapig egyfolytában essék. ÁVH-sok légiója lepett el bennünket: valamennyiünket újra megmotoztak s voltak, akiket a zuhogó esôben meztelenre vetkôztettek. Bôrig ázva, az esôtôl ólom-nehézzé vált ruházatban álltunk mozdulatlanul, szó nélkül órák hosszat. Mindaddig, amíg a vasútállomáson maradt másik két csoport is felérkezett a táborba. Majd megkezdôdött a barakkokba való szétosztás. Ám közben már láthattunk valamit a tábor életébôl: hozzánk hasonlóan öltözött, sovány, nyúzott arcú emberek hatalmas rönköket, jókora szikladarabokat cipeltek, mögöttük ordítozó ôrökkel. Volt közöttük olyan csoport, amelyik rohanvást vitt valamilyen terhet ágakból eszkábált hordsaroglyán. Idônként megálltak s harsány hangon kiáltották: "felügyelô úr, engedély kérek a továbbmenésre!" Most fedeztük fel, hogy a környezô fákra épített állásokon géppisztolyos ÁVH-sok ôrködnek. Bármerre néztünk, mindenütt ott voltak s a szerencsétlen emberek mint a hangyák rohangásztak közöttük cipekedve, látszólag értelmetlenül. Nemsokára megoldódott a kistarcsai internálótáborból korábban eltûntek rejtélye is: egyiküket-másikukat felismertük a hajszoltak között. A recski kényszermunkatáborba "szabadultak".

Mintegy 500-an érkeztünk meg ezen a napon a táborba s ahogy késôbb megtudtuk, akkor már vagy l50-en elôztek meg bennünket. Ezek egy részét Kistarcsáról hozták, másokat pedig a budapesti toloncházban fogva tartott, júliusban letartóztatott szociáldemokraták közül. Voltak, akik megérkezésünkkor már a harmadik hónapjukat töltötték itt. Ôk építették a tábor kettôs szögesdrót-kerítését, a tábort körülvevô ôrtornyokat és felhúzták már az elsô barakksort meg néhány más épületet. Amíg a barakkok készültek, elôdeink az elég nagyra méretezett juhhodályban aludtak ugyanazon az almon, amelyen korábban a kullanccsal fertôzött juhok.

Az elkészült barakksor négy, egyenként húsz méter hosszú, nyolc méter széles helyiségbôl állt. Falai kívül felébe hasított fatörzsekkel, belül egy sornyi téglával voltak burkolva, teteje hornyolt cserepekkel volt fedve. Én l60-ad magammal a 4. számú barakkba kerültem. Ennek akkor még nem volt padlása és a selejtes cserepek résein - amelyeken át csepergett az esô -, kiláttunk az égre. A barakk két oldalán emeletes, viszonylag vékony, girbe-gurba ágakból összetákolt priccs-sor húzódott, ezek felett néhány, erôs dróthálóval ellátott ablak engedett be valamennyi fényt. Két ember kapott egy-egy szalmazsákot és elsô dolgunk az volt, hogy a szabadban addig ázott és a barakkba behordott szalmával megtömjük. Ezeket helyeztük el a priccseken a kapott egy-egy vékony, durva pokróccal. A fejrészhez tettük a csajkánkat, a kanalat, a darabka, nem több, mint kapcányi vászonrongyot - amirôl késôbb kiderült törülközônek szánták - és így berendezkedtünk Recsken.

Már sötétedett, amikor sorakoznunk kellett a zuhogó esôben a barakkok elôtt. Nagy kondérokban vacsorát hoztak. Éhesek voltunk, hiszen másfél napig csupán egy darabka kenyeret ettünk, amit útravalónak kaptunk. Mohón faltuk fel a babfôzeléket, amit felhígított az esô. Késôn este két ôr létszámot tartott a barakkban s végre levethettük a csuromvizes gönceinket s lefekhettünk a fele annyi ember számára is szûk priccsekre. Hiába nem aludtam az elôzô éjszaka, nem jött álom a szememre. Az alig megtömött szalmazsák alatti ágak törték a derekamat, a vékony, átnedvesedett takaró alatt fáztam, vacogott a fogam. Fölöttem lyukas volt a tetô, csurgott rám az esô. Már derengett, amikor végre elaludtam. Ez volt az elsô recski napunk: l950. október 26.

A kényszermunkatábor leírása

A többszörös szögesdrót-kerítéssel biztosított Recski Kényszermunkatábor egy észak-déli irányban megnyúló, szabálytalan hatszöget mutatott. Átlagos hossza mintegy 1200 méter, szélessége 600 méter volt. Így területe nagyjából háromnegyed négyzetkilométert tett ki. A tábor területén kívül volt elhelyezve a robbanóanyag-raktár. Az ÁVH-sok lakókörlete a tábor északi részén lévô dombon volt a parancsnoksági épülettel együtt. Az elsô idôkben itt volt a földbe ásott, fogdának használt bunker is. Ezektôl délre, a késôbb általunk létesített tavakon túl volt a két barakksor, a konyha a mûhelyekkel. Ezek az épületek együttesen is, külön-külön is be voltak kerítve kettôs szögesdrót-kerítéssel. A barakkoktól valamivel távolabb volt a kórház-barakk, a késôbb épült fogdaépület, a mosoda és egy kisebb, a kedvezményeket élvezô, soraink közül kikerülô brigádvezetô, normások lakóbarakkja.

Maga a bánya, a kôfejtô a tábor déli részén volt a már korábban leírt Csákánykô északi oldalán. Itt néhány kezdetleges mûhely állt, majd itt épült meg a sodronykötélpálya feladóállomása is.

A mintegy három méter magas, a tábort körülvevô kettôs szögesdrót-kerítés mentén álltak, egymástól ötven méternyire, magas lábakon az ôrtornyok. A tábor területén belül három, géppuskával ellátott, magas figyelô épült. Ezek körben forgatható reflektorokkal voltak felszerelve. A kerítés mentén elhelyezett lámpák éjszaka is nappali fénnyel világítottak.

Egy idôben, 1952 folyamán, néhány hónapon át létezett egy fióktábor is, az úgynevezett alsó tábor, a Recsk község közelében lévô, Somrétnek nevezett helyen. Itt felváltva tartózkodtunk, amikor a Recsk-Sirok közötti mûutat áthelyeztük s új hidat építettünk a Tarna patakon, hogy az út ne keresztezze a vasútvonalat. Ez a tábor is körül volt véve szögesdrót-kerítéssel, néhány ôrtoronnyal, de korántsem volt annyira biztosítva szökés ellen mint a másik. Az itteni jobb bánásmódnak is ez lehetett a magyarázata.

A kényszermunkatábor létszáma

Az l950 júliusától október végéig a táborba szállított mintegy l50 fô után a mi 500 fôs csoportunk következett október 26-án. Majd l951. január 5-én újabb 500 fô érkezett Kistarcsáról. Az utolsó csoportot, a mintegy 200 fôt kitevô MÁV-tiszteket viszonylag igen késôn, l953 tavaszán hozták Recskre. Ez utóbbiakat egy különálló barakkban helyezték el, munkára nem jártak, velük sohasem találkoztunk. Mindent egybevetve, a tábor létszáma 1300 fô lehetett.

A táborból a végleges, l953 nyarán és ôszén bekövetkezett felszámolás elôtt két ízben szabadultak. l951 karácsonyán 30 megválogatott társunkat engedték szabadon annak árán, hogy írásban vállalták, az Államvédelmi Hatóság számára besúgó szolgálatot végeznek. A kiválasztottak közül egyetlen társunk tagadta meg ezt, s vissza is kergették a barakkjába azzal, hogy ha errôl beszámol, súlyos büntetésnek néz elébe. Hogy azután ezek a volt társaink valóban szolgálták-e az Államvédelmi Hatóságot, arról semmiféle ismeretünk nincs. Tény, hogy amikor mi szabadultunk, ezek kivétel nélkül kerültek bennünket. A második szabadulásra l953 tavaszán, március 8-án, került sor. Ez utóbbiakat is azzal az írásbeli kötelezettséggel engedték el, hogy soha senkinek nem mondják el, hol tartották ôket fogva. Ennek ellenére ezek közül sokan vittek hírt a hozzátartozóknak felôlünk. Különösen a szovjet diktátor, Sztálin, halála után.

Szólnunk kell arról is, milyen volt a Recsken fogva tartottak társadalmi összetétele. A legnépesebb csoportot a magyar középosztály mûveltebb, opportunizmusra nem hajló tagjai adták, a többiek mindenféle rétegbôl kerültek ki. A szociáldemokraták között feltétlenül nagyobb volt a szakmunkások aránya. Ám akadtak olyan munkások is, akik

soha semmiféle párthoz nem tartoztak. Elég sok, akkor kuláknak nevezett középparaszt is akadt és meglehetôsen népes volt a korábbi katonatisztek csoportja, míg az egyházak papjait megkímélték Recsktôl. Akadtak bôven úgynevezett gyökértelen elemek is, kétes egzisztenciák, akik mindig mindenre kaphatók voltak: ezek közül kerültek ki az ÁVH besúgói. A Kommunista Párthoz tartozók és az Államvédelmi hatóság kegyvesztett tagjai is képviseltették magukat. Ez utóbbiak - mégis csak bennfenteseknek számítva - különféle beosztásokhoz jutva - gyakran kegyetlenebbül bántak velünk, mint maguk az ôreink.

A munkaviszonyok

A munkaviszonyok majd végig elviselhetetlenek voltak. Ôreink még a legkönnyebbnek tetszô munkát is valóságos emberkínzássá tudták varázsolni. Ez az egyik bizonyítékunk arra, hogy a Recski Kényszermunkatábor elsôsorban fenyítô, büntetô jellegû intézmény volt, ahol ugyan adtak valamit arra is, hogy legyen a munkának valamilyen haszna, ám úgy, hogy ennek elvégzése gyötrelem legyen. A táborban fogva tartottak között talán két ember akadt, aki valaha is dolgozott kôbányában, tehát az elvégzendô munka mindenki számára teljesen új volt. Különösen új volt azoknak, akik egész életükben alig végeztek fizikai munkát. Olyan norma-követelményeket szabtak meg, amelyeket eredetileg jól felszerelt bányában dolgozókra alkalmaztak. Szerszámok híján gyakran puszta kézzel végeztünk földmunkálatokat, bontottuk a hegy oldalából a sziklát. Amikor már szerszámokat kaptunk, ezek minôsége is csapnivaló volt, a nyelük nyers, nehéz fából való, ami minduntalan feltörték a kesztyûtlen kezünket.

Mind a törésre szánt, mind a megtört követ nyers, fából készült hordsaroglyával szállítottuk. Ezek üresen is nehezek voltak. Amikor késôbb talicskákat kaptunk, fôként az útépítéshez, ezek is olyan ormótlanok, nehezen tolhatók voltak, hogy üresen is kínszenvedést okoztak. A gyakorlatlanságunk, a rossz munkaszervezés és a nem megfelelô szerszámok miatt igen sok volt a baleset. Különösen igen sokan kaptak ínhüvely-gyulladást a napi, sokszor tizenkét óráig is tartó kôtöréstôl s ezek között sokan akadtak, akik megbénult ujjakkal hagyták el Recsket.

Amíg a táborba való érkezésünk utáni elsô két és fél hónapban az egyre szakadó esôtôl szenvedtünk munka közben, késôbb a rendkívüli hidegtôl: l951 január végén váratlanul legalább mínusz 15 C fokos hideg köszöntött ránk a Kárpátok felôl lezúduló, csontig hatoló széllel. Hiába vertük kalapácsunkkal a követ, hogy kimelegedjünk, az avítt, rongyos, semmit sem érô zubbonyunkban, nadrágunkban, talpavált bakancsunkban egész nap fagyoskodtunk.

Emlékezvén a recski munkaviszonyokra, úgy vélem, a legkellemetlenebb volt az l951-52 telén végzett útépítés, annak az útnak a megépítése, amit olyan hûen ábrázolnak az új turistatérképek. Ahogy haladtunk elôre az út építésével, úgy kerítettük be magunkat szakaszról szakaszra bakokra szerelt szögesdrót-kerítéssel. Ezeket a bakokat a hátunkon cipeltük és amire egy-egy szakasszal végeztünk, tépett ruhával, vérzô kézzel, fejsérülésekkel foghattunk a napi munkához. Miután siettették az út építését, hihetetlenül nagy volt a hajsza. A legnagyobb hóviharban, hidegben sem hagyhattuk abba a munkát, számosan ekkor szereztek egész életükre különféle betegségeket. Én ekkor úgynevezett alapköveket raktam le az útra s a frissen tört, érdes felületû kövek a hidegtôl megmerevedett ujjaim végérôl lehorzsolták a bôrt s hónapokon keresztül szemlélhettem a kikandikáló, eleven húsomat. Ekkor hajnali sötétségben indultunk a mintegy két kilométernyire lévô munkához és csak este tértünk vissza a táborba az ugyancsak melegre vágyó, de prémes bundába öltözött ôrök ütlegelésével nógatva a gyorsabb mozgásra. Ám minket akkor is csak a hideg barakk fogadott és a számunkra eltett hideg ebéd. Ismétlem, ebéd. Mert miután táboron kívül dolgoztunk, nem hozták ki számunkra az ebédet, hanem csak a szinte semmit sem érô reggelink után egész nap étlen dolgoztunk s csak az esti bevonulásunk után ehettünk ismét - rendszerint valamilyen híg fôzeléket -, azaz naponta csupán kétszer. A harmadik étkezés valahol eltûnt.

A munkateljesítmény növelésére a parancsnokság különféle módszereket alkalmazott. Elôször az úgynevezett félkoszttal kísérleteztek: aki nem teljesítette az elôírt normát, az csupán a fél ételjárulékát kapta meg. Fél adag reggelit, fél adag kenyeret és fél ebédet, vacsorát. Ettôl természetesen nem javult meg a munkateljesítmény, hiszen a csontra-bôrre fogyott, legyengült emberek még kevesebbet teljesítettek. Azután bevezették a fogdabüntetést: a gyenge munkásokat éjszakára a fogdába zárták és ott az ügyeletes ôrök nem hagyták aludni, hanem idônként megverték, felpofozták, majd reggel kizavarták ôket munkára. Ezek munkateljesítménye sem javult meg. Majd egy arcátlanul szemérmetlen tervet agyalt ki a parancsnokság. Kihirdették, hogy aki egy bizonyos mennyiségû követ bizonyos ideig naponta megtör, az levelet írhat a hozzátartozóinak. Ekkor szeretteink már több, mint esztendeje semmit sem tudhattak felôlünk s így akadtak olyanok, akik vállalkoztak erre a kecsegtetô ajánlatra s szinte halálra dolgozták magukat. Csak igen keveseknek sikerült az elôírt mennyiségû követ megtörniük s talán csak tízen lehettek, akik egy vasárnap délután megírhatták az elôírt szövegû levelet, amelyet soha sem küldtek el a címzetteknek. Recsken élô-halottak voltunk.

A napi munkaidô - az utolsó, l953-as hónapok kivételével - látástól vakulásig tartott a hét valamennyi napján. Csak talán fogva tartásunk végén változott ez meg annyiban, hogy vasárnap csupán úgynevezett fenntartó munkát végeztettek velünk, ami semmivel sem volt könnyebb, mint a bányában való kôtörés, vagy az útépítés.

Valamikor l951-ben a táborparancsnok kihirdette, hogy ezentúl a munkánkért fizetést is kapunk. Ahogy késôbb megtudtuk, ekkor vonták be a Recski Kényszermunkatábort a KÖMI - Közmunkák Igazgatósága - keretébe. Ennek, a valójában az Államvédelmi Hatósághoz tartozó szervnek számolták el a végzett munkánkat. Az egyéni teljesítményért járó bérbôl levonták az élelmezésünk, ruhahasználatunk, ôrzésünk költségeit, majd tartalékoltak valamennyit arra, hogy szabadulásunkkor megkapjuk s ha maradt még, akkor ebbôl vásárolhattunk valamit. Mint többek között nyers céklát - amitôl többen hasmenést kaptak -, némi kenyeret, WC-papírt. A KÖMI részére készülô munkakimutatásban nem szerepelhetett a nevünk s ekkor kaptunk egy betûbôl és egy számból álló egyéni jelet. Jómagam a H-49 jelre hallgattam ezekben a kimutatásokban, lévén a H-brigád 49. tagja az abc-rendbe szedett névsorban. Mint érdekességet említem meg, hogy egy ilyen, a jeleket és a neveket is tartalmazó névsort az egyik társam segítségével, szerencsés véletlen folytán elástam fenyôszurokkal szigetelt konzerves üvegben a tábor területén egy nagy sziklatömb alá, ám késôbb szabadulásunk után ezt hiába kerestük, tereprendezés során maga a szikla is eltûnt.

A Közmunkák Igazgatóságának két civil alkalmazottját láttuk rendszerint a táborban. Az egyik a részeges, primitív, palócos beszédû robbantómester volt, aki maga is verte az embereket. A másik egy magát fômérnöknek hívató, bôrkabátos, vadászkalapos, dzsentri jellegû lény volt, aki ha az ôrök nem voltak a közelben, elviselhetô volt. Ám egyszer engem, amikor az útépítésnél a fáradságtól elcsigázva munka közben leültem, megveretett az ôrökkel. A forradalom után az Egyesült Államokban talált "menedékre" és mindaddig, amíg az otthoni ÁVH-beosztása nem került nyilvánosságra, még szerepet is vállalt a kaliforniai magyarok körében.

Az élelmezésünk

Ma sem tudnám megmondani, mi volt a legelviselhetetlenebb Recsken: az embertelen kényszermunka, az állandó ütés-verés, vagy a tudatos, minden képzeletet felülmúló éheztetés. Recsken nem voltunk éhesek - ami végeredményben elviselhetô állapot -, hanem éheztünk. Nem a gyomrunk követelte a táplálékot, hanem a kegyetlen munkával kiszipolyozott sejtjeink ordítottak a nap huszonnégy órájában az élelemért.

A recski túlélésünk példája - már azoké, akik nem haltunk éhen - meghazudtolja a biokémikusokat: számításaik szerint az éveken keresztül napi 900-1000 kalória értékû élelmen végzett nehéz testi munka valamennyiünket a sírba kellett volna vigyen.

Ez az embertelen éheztetés ártott talán a legtöbbet, ez alacsonyított le egyeseket tolvajokká, késztette ezeket mások kenyere elorzására, ez tett sokakat besúgóvá, társaik rendszeres elárulójává. Nemcsak csontra-bôrre fogytunk le valamennyien, hanem a fehérje és vitamin-hiány miatt különféle betegségekbe estünk. Testünk tele volt furunkulusokkal, gyulladt ínnyel, laza, gyakran kihulló fogakkal vészeltünk át hónapokat. Mindent elkövettünk, hogy hiányos táplálkozásunkat pótoljuk: elloptuk az ôröknek nevelt sertések moslékját, a lovak abrakját, kiszedtünk a szemétbôl minden megehetô hulladékot. Jóllehet tiltották és súlyos fogdabüntetés járt érte, a tábor területén felkutattunk minden gyomorba küldhetô növényt: ettük C-vitamin-pótlónak a zsenge fenyôtûket, a sóskát, a madársóskát, a fiatal bükkhajtásokat. Megettük a zöld, avagy csak félig érett kökényt, vadkörtét, a vadrózsa szirmát, késôbb a még zöld gyümölcsét, a madárberkenyét, az útépítésnél felszínre került - valóban fehérjedús - mogyorós lednek gumóját s kísérleteztünk, jóllehet tudtuk, hogy emészthetetlen, a tölgymakkal is. Voltak, akik nem tudtak ellenállni a különféle gombáknak, egyik társunk bele is halt. Akadt, aki jóízûen fogyasztotta el az eleven csigát, másvalaki a kovácsmûhely tüzén félig pirított szalamandert, mókust evett. Egy idôben a kôtörô kalapács feltörte kezünk puhítására marhafaggyút osztottak ki: nem törôdtünk a sajgó sebeinkkel, inkább megettük. Késôbb homokkal keverték, hogy ezt ne tehessük, ám akkor is megettük.

Fô táplálékunk - ha nem is mindennapi - a kenyerünk volt. Az idôrôl-idôre változó mennyiségû és mindig kevés kenyéradagunk híján valamennyien éhen halhattunk volna.

Az egészségügyi helyzetünk

Rendkívül sok volt mindig a beteg közöttünk és igen korlátozott volt a gyógyítási lehetôség. A közülünk való orvosok, ha módjukban állt, mindent megtettek a betegek gyógyítása, életük megmentése érdekében. Nemcsak a szegényes kórházi felszerelés okozott számukra nehézséget, hanem akadályozta munkájukat maga a kórház parancsnoka is. Ez a korábban ôrmesteri, majd alhadnagyi ranggal tetszelgô ÁVH-s, korábban az Andrássy út 60 borbélya volt, felette mûveletlen, tudálékos, primitív ember. Ha valaki levánszorgott a kórházba, nem az orvosok döntötték el beteg-e, alkalmas-e munkára, hanem ez a kórházparancsnok. Ô döntötte el azt is, kinek adhatnak gyógyszert, kinek nem. Számtalan esetben kivette valamelyik társunk furunkulusát felvágó orvos kezébôl a kést és ô folytatta a mûveletet: nemcsak a kórház teljhatalmú parancsnokának képzelte magát, hanem fôorvosának is. Az orvosokkal kénye-kedve szerint bánt. Egy alkalommal megharagudott az egyetlen fogorvosunkra és kiküldte a bányába, ahol a tízkilós nagykalapáccsal törette vele a követ, hogy a finom, szájsebészi feladatokra begyakorolt kezét tönkretegye. Amíg a fogorvosunk a bányában törte a követ, hiába fájt a fogunk, nem akadt, aki kihúzza. Mert csak errôl lehetett szó: néhány fogón kívül a kórház más fogászati mûszerrel, berendezéssel nem rendelkezett. Fogkefénk, fogkrémünk nem volt, így fogápolásra sem adódott lehetôség. Mindez, az elégtelen táplálkozással súlyosbítva, tönkretette valamennyiünk fogát. A lyukas, megszuvasodott, gyakran begennyedt fogunknak más orvossága, mint a kihúzás, nem lehetett. Számosan közülünk fog nélkül hagyták el Recsket.

Gyógyszere a kórháznak alig volt, legfeljebb ha aszpirinhez juthattunk. A komplikáltabb esetek elôtt a orvosok tanácstalanul álltak, semmi lehetôségük nem volt a segítségre. A reménytelen betegeink nem haltak meg a kényszermunkatáborban, hanem rendszerint a váci fegyház kórházában: az Államvédelmi Hatóság földi életükben utoljára még megautóztatta ôket.

Hiányos tisztálkodásunk ellenére sohase tetvesedtünk el, ám rengeteget szenvedtünk a bolháktól. Az ôrkutyák behordták a barakkjainkba, ahol a poros, döngölt agyagpadlón kiváló tenyészlehetôséget találtak, éjszaka pedig százával szívták a vérünket. Csak hónapok múltán kaptunk valamilyen irtószert, akkor, amikor az alvatlanságtól már nem tudtunk munkát végezni.

Ide kívánkozik a kérdés: vajon hányan haltak meg Recsken? Mint sok minden másra, erre sincs megbízható adatunk, ám gondos számítás után a kényszermunkatáborban elpusztultak számát mintegy 120-130-ra tehetjük. Ez talán nem is tûnik soknak, ám ha meggondoljuk, hogy Recskre zömmel az életerôs, egészséges, fiatalabb letartóztatottakat vitte az Államvédelmi Hatóság, ez igen jelentôs szám.

Föl kell tennünk a kérdést: hol vannak a halottaink? Nem tudjuk. Recsk községben az a szóbeszéd járta, hogy a környezô falvak temetôiben feküsznek jeltelen sírokban. Nem tudunk arról, hogy bárhol, bármelyik volt társunk maradványaira bukkantak volna. Azokat sem találták meg, akik közülünk a váci fegyház kórházában haltak meg.

A büntetésekrôl

A magyarországi büntetôintézetekben nem bántak kesztyûs kézzel a rabokkal, ám a Recski Kényszermunkatábor a kegyetlen bánásmódban valamennyin túltett. Már a tábor felállításának elsô napján megásatták a földbe vájt, fogdának használt bunkert a amíg ezt használták, soha egyetlen napig nem volt üres, két-három szerencsétlen társunkat mindig ôrizték benne. Magam igen hamar megismerkedtem vele: amikor gerendát faragtam, néhány ujjnyinál vastagabb ágat tettem a szabadban égô tûzre. Ezt az egyik ôrünk a nép vagyona elherdálásának minôsítette és a bunkerbe zárt. Azzal senki sem törôdött, hogy a tábor területén díszlô, ötven-hatvan éves vadcseresznye, habos kôris, juhar és gyertyánfákat tûzifának vágatták fel velünk. Három napig, éjjel-nappal vertek egy másik társunkkal együtt felváltva az ÁVH-sok: ez volt a legkedveltebb szórakozásuk. Én valahogy kékre-zöldre csépelve, zúzódásokkal megúsztam, a másik, nálam sokkal gyengébb és idôsebb társam, akinek a máját repesztették meg, késôbb belehalt a verésbe.

Az idô múlásával korszerûbb fogdát építettünk magunknak. Fôként azért, mert a bunkerben - ahol rendszerint térdig állt az összegyûlt esôvíz - legfeljebb ha három embernek volt hely. Az új fogdába már tucatjával zárták be gyenge munkateljesítmény, gombaevés, állítólagos rémhírterjesztés, vagy valamilyen más vétség miatt az embereket. Nézze el nekem az olvasó, hogy az itt végbement kínzásokról, szörnyûségekrôl ne számoljak be: elég ha megemlítem, itt égették le az egyik társunk kezérôl az ujjait.

Külön fejezetet kell szentelnem a büntetô-brigádnak. A tábornak mintegy l5 %-át elkülönítették a többiektôl egy barakkban a legkülönbözôbb okok miatt. Volt, akit megbélyegeztek azzal, hogy notórius munkakerülô, másokat azzal vádoltak, rémhíreket terjesztenek, ám a legtöbbet minden különösebb vád nélkül helyezték át ebbe a brigádba. A nyilvánvaló cél az volt, hogy tartsuk észben, ha nem viselkedünk úgy, ahogy elvárják tôlünk, a helyzetünk még rosszabbodhatik. A büntetôbrigádba osztottakat minduntalan verték, a legrosszabb munkahelyre osztották be ôket, hosszabb ideig dolgoztatták, a tábor többi részétôl külön kerítéssel elzárták. Mindig legelôbb vonultak ki munkára és legutoljára érkeztek onnan vissza.

Igen gyakran nem is büntetésként, hanem szórakozásként vertek bennünket az ôreink. Kedvenc idôtöltésük volt versenyezni egymással, melyikük tudja a kiszemelt áldozatot egyetlen csapással leütni. Ez igen sokuknak sikerült.

Az ôreink és a parancsnokság

Az Államvédelmi Hatóság beosztottjainak létszáma Recsken mintegy 350 lehetett, tehát minden négy rabra jutott belôlük egy. Három csoportra oszthatjuk ôket: a külsô kerítés ôrtornyaiban szolgálatot teljesítôkre, a tábor belsô területén szolgáló brigádparancsnokokra és ôrökre és végül a parancsnokságra beosztottakra. Az ôrtornyokban szolgálókkal nemigen akadt dolgunk. Ezek általában rang nélküliek voltak és a tábor területére be sem léphettek. Ezeket késôbb az úgynevezett zöld ávósok, határôrök váltották fel. Ez utóbbiak általában barátságosak voltak s megesett, hogy ha valamelyik belsô ôr nem látta, cigarettát, darab kenyeret dobtak át számunkra a kerítésen.

A táboron belül szolgálatot teljesítô ÁVH-sok válogatott tisztesek, ôrvezetôk, tizedesek, szakaszvezetôk, vagy már éppen ôrmesterek voltak. Belôlük kerültek ki az egyes brigádok parancsnokai. Kevés kivétellel valóban megérdemelten szolgálták - amint ezt ôk emlegetni szokták -> a népet és a pártot: pokollá tették az életünket Recsken. Ahogy fel tudtuk mérni, származás szerint két csoportba tartoztak: vagy agrárproletár, vagy pedig lumpenproletár családokból jöttek. Beszédmodorukból, szójárásukból, tájszavaikból ezt kétségkívül állapíthattuk meg. Ahogy azt is, a falusi származásúak a Tiszántúlról, Szabolcsból, Szatmárból, Hajdú megyébôl rekrutálódtak, míg a munkásszármazásúak fôként a fôváros peremvárosaiból. Az elôzô csoportot a mérhetetlen butaság, korlátoltság, a másikat pedig a beteges szadizmus jellemezte. Találgathatjuk, melyik csoport volt a rosszabb.

Ezeknek az ôröknek fogalmuk sem volt arról, hogy kiket ôriznek, valamennyiünket veszedelmes gonosztevôknek, a nép, a párt, az ország megátalkodott ellenségeinek s fôként az úri rend képviselôinek véltek. Így is bántak velünk. Soha senkitôl sem kérdezték meg, miért került Recskre s valószínû, ezt tiltották is nekik.

Felügyelô úrnak kellett ôket szólítanunk s miután a nevüket nem tudhattuk, valamilyen rájuk jellemzô tulajdonság szerint neveztük el ôket magunk között. Így az egyik legkegyetlenebbet a minduntalan kivillanó mûfogai miatt Wiplának, másvalakit az arcszíne miatt Piroskának, a harmadikat a szójárása miatt Mesternek neveztük el. A táborparancsnokságon beosztottak közül fôként a négy nyomozót láttuk. Ezek afféle félcivilben jártak. ÁVH-s nadrágot, lábbelit viseltek és ezekhez vagy polgári zakót, vagy pedig télen báránybôrbôl készült bekecset hordtak. Hozzájuk tartoztak a fegyelmi ügyek, ôk szabták ki a büntetéseket, ôk változtatták meg az egyes brigádokba való beosztásunkat. Nem tudok arról, hogy valaha is a tábor területén nyilvánosan bárkit is megvertek volna, ezt csupán zárt helyiségben történô kihallgatások során tették. Egyikük, akit Sísapkásnak neveztünk el, l953-ban néhány hónappal szabadulásunk elôtt engem félholtra vert a "recski újság" miatt, amirôl késôbb lesz szó. Ezektôl a nyomozóktól az ôreink is tartottak. Rangjukat nem ismertük, így egységesen hadnagy úrnak szólítottuk ôket. Nevüket ezeknek sem tudtuk s például egyiküket a mindig rendetlen haja miatt Borzasnak neveztük el.

A tábor parancsnoka és ennek helyettese csak néha mutatkozott. Rendszerint akkor, amikor valamilyen rendkívüli esemény történt, vagy valamilyen fontos kihirdetni való akadt. Ôk messze fölöttünk, egészen más régióban éltek és akkori tudatunkban valamilyen misztikus hatalmat képviseltek. Olyat, ami megszabja az életünket. A tábornak a három esztendei fennállása alatt négy - egymást váltó - parancsnoka volt.

A brigádvezetôk, normások

A kényszermunkatáborba való érkezésünk utáni elsô napokban magunk választottuk magunk közül a brigádvezetôket. Ezeket a táborparancsnokság csakhamar leváltotta, mert úgy vélték, velünk tartanak, ami igaz is volt. Helyettük az ÁVH-sok másokat neveztek ki. Rendszerint a maguk szempontjából nem választottak rosszul: kitûnô érzékkel találták meg a legopportunistább, mindenre hajlandó embereket, akik vakon követték az utasításaikat s néha még az ôreinknél is kegyetlenebbül hajszoltak bennünket munkára. Nem hallgathatjuk el, hogy ebben elôljártak a volt ÁVH-s, kommunista párti és a szociáldemokrata társaink, akiket azzal hitegettek már korábban is, hogy ôk csak addig maradnak Recsken, amíg a többieket betanítják a munkára. Ezek a brigádvezetôk munkájukat nem végezték ingyen: külön barakkban laktak, kényelmesebb volt az elhelyezésük. Jobb, mi több, gyakran magukra szabott ruhát kaptak s jóllehet nem fôztek nekik külön, de mindig az élelem javát kapták, annyit, amennyit akartak. Azután nem kellett dolgozniuk sem. Amíg mi csontra-bôrre fogytunk, közülük sokan meghíztak, kigömbölyödtek. Ha késôbb a brigád tagjai közül a magas munkateljesítményükért élelempótlékot vásárolhattak, akkor ebbôl a brigádvezetô is részesült. Már csak ezért is érdemes volt hajszolniuk a rájuk bízott embereket.

Magatartásukban, hozzánk való viszonyukban közelebb álltak az ÁVH-s parancsnokokhoz: ha egymás között beszélgettek, éppen úgy emlegettek bennünket, mint az ôreink: ürgéknek. Átvették az ôrök beszédmodorát, járásmódját s minduntalan értésünkre adták, emezekhez és nem hozzánk tartoznak. Voltak közöttük olyanok, akik a közönséges halandókat - akár az ôreink - meg is verték.

Eredeti foglalkozásuk, képzettségük igen különbözô volt. Akadt közöttük mérnök, katonatiszt - közöttük egy, aki korábban a Horthy-hadseregben szolgált -, bányász, mûszaki tisztviselô, szakmunkás és közönséges csavargó is. Valamennyi - talán kettô kivételével - született gonosztevô volt. A forradalom után egyikük Franciaországban tûnt fel, ám a hatóságok kiutasították. Másikuk pedig elôbb Chilébe "menekült", majd Kanadába vándorolt be, ahol ma is él megváltoztatott családi és keresztnévvel.

A munkateljesítményt elszámoló normások ugyancsak kivételezettek voltak, ám ezek korántsem voltak olyan kegyetlenek, mint a brigádvezetôk, Felsôbbségüket ôk is fitogtatták, a kedvezményekben ôk is részesültek s ha választaniuk kellett, ôk is az ÁVH-s ôr mellé és nem mellénk álltak. Ugyanakkor akadt közöttük olyan is, aki a munka felmérésénél, a teljesítmény elszámolásánál javunkra hamis adatokat jegyzett fel. Igaz, ez az ô érdekét is szolgálta.

Szellemi életünk

Azzal, hogy e beszámolóm majdnem végére hagytam ezt a fejezetet, annak fontosságát szeretném hangsúlyozni. Meg a szellem szabadságának hatalmát a terror, a zsarnokság, a butaság, gonoszság s nem kevésbé a gyenge test fölött. Agyunkból soha senki kivágni nem tudta az ott összegyûjtött tudást, ismeretet. A legszörnyûbb éheztetés, a szinte halálra dolgoztatás sem tudta megakadályozni, hogy ezeket fel ne idézzük, ismételjük, rendszerezzük, tovább ne adjuk társainknak. Talán valamilyen tudatlan, misztikus reakció volt ez arra a felismerésre, hogy ôreinken keresztül az Államvédelmi Hatóság mindent elkövetett a szellemi megnyomorításunkra. Nyomtatott betûnek szinte senki sem látta a színét a táborban, soha egyetlen könyv a kezünkbe a recski három esztendô alatt nem került, tilos volt a papír, a ceruza. Ha olyasmirôl beszélgettünk, amit az ôreink - vagy egyes brigádvezetôink - nem értettek, mert nem érthettek, súlyos fenyítést kaptunk. Mégis, egyetemi szinten folytak különféle elôadások, cementzsák-papíron disszertációnak beillô tanulmányok, meg verses antológiák születtek. S hogy könnyebb mûfajról is szóljunk, még cigaretta-papírra irt parányi újság is.

Esténként, halálfáradtan a napi munka után, összegyûltünk valamelyikünk szalmazsákján s elôadásokat tartottunk, hallgattunk a magyar, avagy a világirodalom egyik-másik fejezetérôl, az atom világáról, a csillagos ég csodáiról, a matematika, a filozófia mélységeirôl. Ilyenkor lehullott rólunk a rabruha, az ôreink, brigádvezetôink pondrókká zsugorodtak, lepattant a lakat, kinyílt az ajtó, leomlottak a szögesdrót-kerítések s mi szárnyaltunk a magasban, túl a Mátra gerincén, a felhôk fölé, a szellem világába.

Máskor bokáig tapodva a sarat, húztuk lovakként a rönkökkel megrakott szekeret, míg valamelyik társunk Shakespeare-drámát mesélt. Lassan elült a kötélnek feszülô vállunkban a sajgás s ott ültünk egy londoni színház nézôterén: élveztük az elôadás szépségeit. A csákány nyeléhez tapadt a hóviharban a kezünk, vágtuk a fagyos agyagrétegeket, amikor valamelyikünk Itáliáról, Görögországról mesélt: nemsokára kivirított körülöttünk a tavasz s nem éreztük, hogyan húzza le tenyerünkrôl a bôrt a csákány jeges nyele. Igen, bármennyire is hihetetlen, voltak Recsken boldog perceink is.

Ami mégis bénított bennünket, az a külsô világtól való hermetikus elzárásunk volt. Csak nagynéha jutottunk az ôreink árnyékszékébôl kiszedett, kimosott és megszárított újságcafathoz. Ezeken vagy voltak bennünket érdeklô hírek, vagy sem, de mégis a külsô világ üzenetét hozták. Volt, hogy valaki az erdôben egy egész újságlapra lelt. Ezt azután vigyázva adtuk kézrôl-kézre, nehogy egy besúgó kezébe kerüljön. l953 áprilisának végén az egyik társunk a Szabad Nép két egész oldalára talált s nem lehetetlen, hogy ekkor már valamelyik ôr tudatosan hagyta hátra. Az egyik oldalon az amerikai elnök április l6-án az Amerikai Lapszerkesztôk Társasága gyûlésén elmondott, az akkori külpolitikai helyzetet taglaló beszédének szövege volt. Ebben az idôben adták ki az ÁVH-sok az utolsó mérgüket, ismét felújították a közben enyhült terrort és az újságlapok továbbadása lehetetlenné vált. Vállalkoztam arra, hogy a beszéd szövegét napközben megtanulom, majd éjszaka a fekvôhelyemre irányuló reflektorfényben a mûszaki irodából lopott tollal, tintával, apró betûkkel cigaretta-papírra leírom. A lapokból kis füzetet varrtam és a hír másnap megkezdte útját a megbízható társaink között. Ez a kis füzet, a "recski újság" elsô száma, még a büntetô brigádot is megjárta. Az egyik, kedves, a forradalom során hôsi halált halt társunk ezt a parányi füzetecskét megmentette és szabadulásakor kihozta a táborból, majd nekem vissza adta. Eme egyetlen tárgyi emlékemet a Recski Kényszermunkatáborból ma is ôrzöm.

A kis "recski újságot" még másik hat követte és ezekhez a híranyagot a hozzánk mindig emberséges, általunk Kutyás szakinak hívott ÁVH-stól kaptam. Az utolsó számot valakinél megtalálták, kiverték belôle a forrást és a nyomozók két napig tartó érdeklôdése egy kivert fogamba került.

Szökések Recskrôl

Az elsô szökés még l950 szeptemberében történt. Az augusztusi szállítmánnyal Recskre hurcolt Dobó József egy óvatlan pillanatban a bokrok védelme alatt elérte az akkor még különösebben meg nem erôsített szögesdrót-kerítést, azon átbújt és az erdôbe vetette magát. A keresésére indult ÁVH-sokat sikerült elérnie, Balassagyarmaton felkereste a szüleit s majd az Ipoly folyóban lévô szigeten lévô malomban húzta meg magát. Arra számított, hogy Szlovákián keresztül valahogy nyugatra vergôdik. Itt tudta meg, hogy idôközben az Államvédelmi Hatóság túszként összeszedte a rokonságát és ez a tény arra ösztökélte, hogy feladja magát. Az Andrássy út 60-ba vitték, majd visszaszállították a recski kényszermunkatáborba, ahol a már akkor megásott földalatti bunkerbe zárták. Agyba-fôbe verve mutatták be a szerencsétlent a többieknek, hogy lássák, mi vár arra, aki szökésre vállalkoznék. Majd a szökésért bíróság elé állították és három esztendei börtönre ítélték. Szabadulása után állapította meg, hogy végül is szerencsésebb volt, mint mi, mert kevesebbet szenvedett a börtönben, mintha végig velünk maradt volna.

Jóllehet, azt tartják, hogy nincs olyan börtön, amibôl nem lehetne megszökni, a recski kényszermunkatábor a végleges felépítése után ilyennek tûnt. A többszörös, ôrtornyokkal körülvett szögesdrót-kerítésen szinte a madár sem repülhetett át. Soha senki ôrizetlen nem maradt és szigorú szabályok korlátozták a mozgást a tábor területén belül is. Arra, hogy bárki észrevétlenül hagyja el a tábort, semmi lehetôség nem látszott.

l951. május 20-án, vasárnap, a kettôs kerítésen keresztül az ôrtornyokban álló, géppisztollyal felszerelt ÁVH-sok szeme láttára nyolc társunk mégis megszökött. Egyikük, a rendkívül intelligens és merész társunk - Michnay Gyula - eszelte ki a tervet. Titokban a tábor szabómûhelyében szereztek és átalakítottak egy ÁVH-s egyenruhát, sapkát, majd fából faragtak egy géppisztoly-utánzatot. Egyikük így ôrnek álcázva magát az építôanyagot szállító hét társát kikísérte a tábor területén kívül lévô robbanóanyag-raktárhoz, ahol az ôrök látókörzetén túl bevetették magukat az erdôbe. A kerítésen való átjutáshoz az adott lehetôséget, hogy néhány nappal korábban a robbanóanyag-raktár magasságában ideiglenesen átvágták a szögesdrót-szálakat az építési anyagok szállítása megkönnyítésére s miután ez a hely az egyik ôrtorony közvetlen közelében volt, csak ideiglenesen kötötték ezeket össze.

A szökés felfedezése után irtózatos terror következett be a táborban s ahogy késôbb megtudtuk, harmincezer ÁVH-st, rendôrt, katonát mozgósítottak a szökevények felkutatására, elfogására. Napokig nem hagyhattuk el a barakkjainkat, hol adtak valamit enni, hol nem és néha óránként végigverték valamelyik barakk lakóit. Összeszedték azokat, akikrôl feltételezték, tudhattak a szökésrôl, akik a barátaik, ágyszomszédjaik, vagy munkatársaik voltak.

A megszökött nyolc társunk közül hétnek nem sokáig tartott a szabadsága: különbözô idôben, különbözô helyen elfogták és vasra verve visszahozták a táborba ôket. Napokig tartó verés, különféle kínzások után valamennyit bíróság elé állították és elítélték ôket. A nyolcadik társuk - a szökés értelmi szerzôje - hangsúlyozom, kivételes tehetséggel megáldott lény - túljutott az osztrák-magyar határon, majd Bécsben jelentkezett a hatóságoknál, elmondván, a recski kényszermunkatáborból szökött meg. Ezt hitték is neki, meg nem is. Ahogy az akkoriban szokásos volt, kihallgatták az amerikai menekültügyi hivatal emberei is, akik ugyancsak kétkedéssel fogadták a történetet. Védôôrizetbe vették, faggatták, nyomoztak a múltja után s hiába írta le emlékezetbôl mintegy hatszáz Recsken maradt társunk nevét s kérte, ezeket olvassák be a Szabad Európa Rádió magyar adásában, nem hittek neki. Végre valaki elérte, hogy az Amerika Hangja Rádió közölte le a névsort. E társunk egyszer s mindenkorra elvesztette az amerikai hatóságok bizalmát s késôbb hiába kért bevándorlási vízumot, ezt megtagadták tôle. Ma Németországban él, elégedett a sorsával s igyekszik elfelejteni a kálváriáját. A névsor rádióban való beolvasása hosszú idôn át vita tárgya volt és maradt. Sokan azt állították, hogy a névsort a Szabad Európa Rádió magyar adásában hallották. Ugyanakkor a rádió müncheni dolgozói erre nem emlékeztek s késôbb se találták ennek nyomát. Nem is találhatták, mert _- ahogy már említettük - ezt az Amerika Hangja Rádió - Weiss Edit közbenjárására adta le.

A szabadulás

Sztálin halála és Nagy Imre elsô kormánya megalakulása között, l953 áprilisában nem kevesebb, mint 150 társunk szabadult Recskrôl. Nem kétséges, ez annak volt következménye, hogy a szovjet diktátor halála után nemcsak a Szovjetunióban, de Magyarországon is a mindenható pártban bizonytalanság alakult ki és ez enyhülést hozott a recski ôreink magatartásában is. Találgattuk, milyen szempontok szerint válogathatták ki ezeket a szerencsés társainkat, ám semmiféle jellegzetességet nem találtunk: szabadultak a táborban köztiszteletnek örvendô, talpig becsületes emberek s voltak közöttük megrögzött csirkefogók, besúgók. Ezeket a társainkat civil ruhába öltöztették, aláírattak velük egy kötelezvényt, hogy soha senkinek nem beszélnek a kényszermunkatáborról, mert ha igen, akkor államtitok megsértése miatt tíz esztendei börtönbüntetésnek néznek elébe. Ellentétben a még l951-ben szabadultakkal szemben, ezek között a társaink között többen is akadtak, akik ennek ellenére felkeresték a táborban visszamaradtak hozzátartozóit s beszámoltak róluk.

A táborban az enyhülés nagyon rövid ideig tartott. Mindjárt azután - április végén - újabb terror-korszak köszöntött ránk. A korábban feloszlatott büntetô-brigádot újból felállították, legfeljebb most nem ugyanazokat helyezték ide, akik már korábban is ebben voltak. Szigorúbb lett a bánásmód a bányában is, ôreink újult erôvel hajszoltak bennünket. Ám június folyamán szinte minden átmenet nélkül - azután, hogy Nagy Imre elsô kormánya megalakult, amirôl ekkor már tudtunk - az ôreink felhagytak az ordítozással, hangjuk nemcsak elviselhetô volt, de néha barátságos is. Munkára ugyan kihajtottak bennünket, de mit sem törôdtek azzal, dolgozunk-e vagy sem. Akadt közöttük olyan, aki ránk szólt: "No, csak üljenek le emberek!" Hirtelen emberek lettünk s nem rablók, csirkefogók, ürgék. Tôlem az egyik korábban kegyetlenkedô ôr, aki engem is megvert, sután kérdezte tôlem: "Azért én nem voltam olyan rossz magukhoz?" Szó nélkül otthagytam. Feloszlatták a büntetô-brigádot is, nagymértékben megjavult az élelmezésünk. Még gyümölcsöt is kaptunk. Örültünk ennek, de legjobban a bôven osztogatott "lejárt konzerveknek". Így hívtuk azokat a különféle konzerveket, amelyeken már lejárt a címkéjükön feltüntetett felhasználhatósági dátum és valószínûleg ezért juthattunk mi hozzájuk. Nem emlékszem, bármelyik is romlott lett volna.

Azután július végén, augusztus elején kinyílt a recski kényszermunkatábor kapuja: megkezdôdött újra a szabadulás. Minden különösebb válogatás nélkül naponta egy-egy csoportot civil ruhába öltöztettek, kezükbe nyomtak egy vasúti jegy megváltására jogosító utalványt és aláírattak velük egy kötelezvényt, amiben az állt, hogy ha szabadulásuk után bárkinek is elmondják, hol voltak fogva tartva, súlyos börtönbüntetésnek néznek elébe. Voltak, akiket teherautón vittek le Recsk-Parádfürdô vasútállomásra s voltak, akik nem tudták sorukat kivárni s énekelve, gyalog indultak el.

Szeptember közepén már nem sokan maradtunk a táborban. Egy szép napon mintegy nyolcvanunkat összetereltek a korábban a letartóztatott MÁV-tiszteket ôrzött barakkban. Rossz érzéseink támadtak, tudtuk, valami körülöttünk nincs rendjén. Azután néhány nap múltán egy éjszaka számos rabomobil állt meg a barakk kerítése mellett, majd egyenként nevünkön szólítva, azok szûk ketreceibe zártak bennünket. Néhány óra múlva az ismerôs kistarcsai internálótáborban találtuk magunkat. Engem egy emberekkel teli terembe vezettek. Senkit sem ismertem közülük. Faggattak, honnan hoztak. Elmondtam, a recski kényszermunkatáborból. Közülük soha senki sem hallott errôl. Majd kiderült, hogy a teremben a tiszalöki és a kazincbarcikai kényszermunkatáborokból - amelyekrôl pedig én nem tudtam semmit - hozták ide ôket s úgy tudták azért, mert bíróság elé állítják ôket. Legtöbbjük a Szovjetunióból évekkel korábban hadifogságból elengedett katonatiszt volt, akiket a magyar hatóságok nem engedtek szabadon, hanem évekig tartó kényszermunkára fogták. A velük való beszélgetés során fogant meg bennem is a gyanú, alighanem bíróság elé állítanak.

Valóban, a nagy teremben töltött három nap után az egyik leghírhedtebb ügyész elé kerültem, aki felolvasott elôttem egy vádiratot: idegen hatalom javára elkövetett kémkedésért és a demokratikus államrend megdöntésére irányuló összeesküvés miatt bíróság elé kell álljak. Nemigen értettem a vádat, hiszen ezekrôl még az l948-ban történt letartóztatásom során az Andrássy út 60-ban sem volt szó. Aztán az ügyész elém tett egy, az egykori kihallgatóm, Busztin Gábor államvédelmi hatósági fôhadnagy, által szerkesztett jegyzôkönyvet, amelyen az aláírásom nem szerepelt. Tiltakoztam, ám az ügyész ezekkel a szavakkal bocsátott el: "Ezt majd mondja el a bírósági tárgyaláson." Másnap két börtönôr ruhába öltözött ôr jött értem s egy tágas, alagsori terembe vezettek, amelynek végében pódiumon, középen ült a forradalom során öngyilkosságot elkövetett tanácselnök, két oldalán egy-egy népi ülnökkel. Közben egy alacsony, idôsebb ember jött közelebb hozzám s közölte velem, ô a kirendelt védôm. "Mi is a neve?" - kérdezte, majd valamit kipipált a pepita-füzetében. Ha jól emlékszem, ennyi volt a védelme. A tanácselnök kikérdezte a személyi adataimat, majd felolvasta a vádat, ugyanazt, amit elôtte való napon az ügyésztôl hallottam. Suttogott valamit a népi ülnökökkel, majd mondta is az ítéletet: tizenöt évi börtön. Elsötétült elôttem a világ, mondtam valamit, talán azt, hogy fellebbezni fogok, de senki sem figyelt rám. Az egyik ôr oldalba bökött és kikísértek a terembôl. Az egész bírósági tárgyalás nem tartott tovább húsz percnél.

Az ôrök külön zárkában helyeztek el. A beadott ételt nem tudtam elfogyasztani, éjszaka aludni, törtem a fejem, mi is lesz a sorsom. Másnap reggel, úgy kilenc óra körül két börtönôr jött értem. Kapkodtam össze szegényes holmijaimat, de leintettek, ne vigyek magammal semmit. Kérdeztem, hová visznek. "Bírósági tárgyalásra." - mondták. Néhány perc múlva megint ott álltam a már ismerôs teremben a tanácselnök elôtt. Ott volt a kis "védô ügyvéd" is, aki nyugtatott: "Kérem, nincs semmi baj, nincs semmi baj..." A tanácselnök felolvasta az elôtte való nap már hallott vádiratot és kimondta újból az ítéletet: öt esztendei börtön, amit kitöltöttnek nyilvánított. Megint elvezettek a börtönôrök. Átszállítottak a Markó utcai börtönbe és ott az Államvédelmi Hatóság harmadik emeleti részén helyeztek el egy eléggé tágas magánzárkában. Itt hosszú heteket töltöttem. Elfogadható és elégséges élelmet kaptam és könyveket is. Egész nap olvastam a magyar szocialista-realista irodalom gyártmányait és az ôreim azt sem bánták, ha napközben lefeküdtem a nem is rossz ágyra.

Egy szép napon levezettek a börtön földszinti nagy helyiségébe, ahol egy tisztviselô megkérdezte az adataimat, majd egy börtönôr minden papír, elbocsátó levél nélkül, összeszáradt, fûzôtlen bakancsban, foltozott, szûk zsávoly katonaruhában, kiengedett az épület Nagy Ignác utcai kapuján.

Sztáray Zoltán


KÖNYV

Magyarország történetérôl szóló angol nyelvû tudományos munkák

Frank Tibor

Ethnicity Propaganda and Myth

Az Akadémia kiadó e tanulmánygyûjteménye a magyar-amerikai, illetve a magyar-angol kapcsolatok történetének azokat a fejezeteit foglalja magába, amelyek a magyar és osztrák-magyar politikai, ideológiai és kulturális propaganda módszereivel, a kivándorlás etnikai problémáival, valamint Marx és Kossuth, illetve a londoni magyar és nemzetközi emigráció kapcsolataival foglalkoznak.

ISBN 963 05 76397, Akadémia Kiadó P.O. Box 245 H-1519 Budapest
honlap: www.akkrt.hu

From Habsburg Agent to Victorian Scholar" G. G. Zerffi 1820-1892

Frank Tibor másik mûve az Atlantic Research and Publication Inc. kiadásában. Egy osztrák kém életén és mûködésén keresztül mutatja be a Habsburg Monarchia titkosszolgálatának rendszerét, a Kossuth-emigráció körüli kémtevékenységet az 1850-60-as években. Zerffi Gusztáv élete második felében ismert és elismert történész lett Londonban, akinek munkásságát az egykori japán kormányzat is értékelte és így Tokióból egy történelemkönyv megírására is felkérték.

Ennek révén Zerffi nemcsak az angol történelmi társulat, a Royal Historical Society egyik elsô elnöke, hanem a modern japán történetírás egyik forrása is lett.

A mû 105. kiadás Atlantic Studies on Society in Change sorozatban, melyet Columbia University Press terjeszti New Yorkból
ISBN: 0880334746
Sales and Marketing Columbia University Press
61 W. 62nd Street, New York, NY 10023
Tel: 212-459-0600/7132
Fax: 212-459-3678

MÁRAI CIKK A NEW YORK REVIEW OF BOOKS-BAN

The New York Review of Books Akit lóvá tett a történelem címmel 2001 december 20-i számában jelent meg J.M. Coetzee chicagói professzor írása Márai Sándor nemrég megjelent Gyertyák csonkig égnek címû kötetétrôl illetve Memoir of Hungary 1944-1948
Tezla Albert által fordított Napló 1944-1948 címû mûvérôl és négy másik német nyelven kiadott kötetekrôl. Tezla Albert könyve ASIN: 1858660645 és Márai Embers címmel megjelent angol nyelvû kötete megrendelhetôk az www.amazon.com címen.

http://www.nybooks.com/

Maskerado

címmel jelent meg Londonban az a könyv, melyet Soros György és Soros Pál apja, az 1956 után Amerikában élt Soros Tivadar volt budapesti ügyvéd irt, eredetileg eszperantóul. Az elôszót a könyvhöz a szerzô fiai írták.

The New York Review of Books 2001 november 1-i számában Deák István történész professzor ismerteti Soros Tivadar könyvét.

TELLER EMLÉKIRATA

A Perseus kiadó gondozásában megjelent Teller Ede emlékirata, "huszadik századi utazás a tudományban és a politikában" alcímmel.

A Wall Street Journalban megjelent könyvismertetés felvázolta a magyar származású atomfizikus élettörténetét, pályájának kulcsfontosságú mozzanatait. Az összegzô értékelése szerint Teller Ede, fél évszázados tevékeny amerikai mûködése során - az atombomba megteremtésétôl a reagani ballisztikusrakéta-védelmi tervek támogatásáig - jelentôs mértékben erôsítette választott hazája biztonságát. A könyv címe: Memoirs, A Twentieth Century Journey in Science and Politics.


AUSZTRIA

Bécs

Márai Sándor Zendülôk címû regényébôl olvasott Klaus Maria Brandauer, a Szabó István filmjeibôl ismert, világhírû osztrák színész Bécsben abból az alkalomból, hogy a könyv nemrég jelent meg német nyelven. A felolvasást a Márai-regényt megjelentetô német Piper kiadó szervezte a könyv bemutatására a Der Standard címû bécsi lap és a bécsi Collegium Hungaricum, valamint a Herder könyvesbolt közremûködésével. Brandauer ezt követôen Berlinben és Münchenben is felolvasást tartott Márai könyvébôl. A müncheni Piper a Zendülôkkel együtt kiadott hat Márai-mûbôl másfél millió példányt adott el, s közülük a Gyertyák csonkig égnek és az Eszter hagyatéka bestseller lett, így a Piper hosszabb távon a teljes életmû kiadását tervezi.


KANADA

Toronto

GÁLA bál

2001 december 3-án este 7 órai kezdettel tartja a hagyományossá vált Gála Bál rendezvényét a Magyar Kultúrközpont Árpád termében
Anna és Széchenyi díjak átadása. Zenét a Melódy együttes szolgáltatja.
A jótékonysági bál bevételét Torontói Magyar Ház javára fordítják.
840 St. Clair Ave W. Toronto . 14:30. George Weston Recital Hall, 5040 Yonge St. Toronto
Jegyelôvétel a Magyar Kultúrközpontban. Tel: 416-654-4926


MAGYARORSZÁG

BUDAPEST

Nyolcvan éve született Cziffra György

1921. november 5-én született Budapesten az élete nagyobb részében Franciaországban élô zongoramûvész, Cziffra György. Nyomorúságos angyalföldi barakktelepen töltötte gyermekéveit. Csodagyereknek számított, már öt éves korában cirkuszban zongorázott. A Zeneakadémiára egy házaló jóslata révén került, aki nagy jövôt ígért neki, és azt állította, hogy beajánlotta Dohnányi Ernônél. Ez nem volt igaz, ám a Zeneakadémia igazgatója mégis meghallgatta, így jutott be a fôiskolára, ahol Dohnányi és Keéri-Szántó Imre növendéke lett. Sikert sikerre halmozott, tanulmányait anyagi okok miatt nem fejezhette be, bárzongoristaként kereste a kenyerét, miközben magánúton tanult tovább.

1943-ban kikerült a frontra, s ott zongorajátéka annyira megbabonázta a Wermacht tisztjeit, hogy felajánlották: elviszik Berlinbe, ahol karriert csinálhat. Ô ezt származása miatt sem vállalta, inkább átszökött a partizánokhoz. 1946-tól ismét otthon, kiskocsmákban és eszpresszókban lépett fel. Szókimondó magatartása miatt nem engedték hangversenyezni, de a presszók elôtt tömegek hallgatták az utcán. Disszidálási kísérletei után elfogták, kínozták, 1950-ben börtönbe zárták. 1953-ban szabadult, késôbb engedélyezték fellépéseit. Nagy belföldi és külföldi sikerei voltak. 1956-ban emigrált, rövid bécsi szereplés után Párizsban telepedett le.

Érett korára a XX. század legnagyobb pianistái, Rubinstein és Richter mellé emelkedett. Évente fesztiválokat rendezett, alapítványa számos magyar és kelet-európai fiatalt támogatott, amikor még az utazás és külföldi tanulás szinte elképzelhetetlen volt.

Fia, ifjabb Cziffra György is zenész lett: karmester volt, akinek 1982-es tragikus haláláig apa és fia többször adott közös koncertet.

Lemezeit újra kiadják, nemcsak a Hungaroton, hanem olyan világcégek is, mint az EMI

Önéletrajza magyarul Ágyúk és virágok címmel jelent meg 1983-ban.

Cziffra György 1994. január 15-én hunyt el Senlis-ben

KITÜNTETÉS A MAGYAR MINISZTERELNÖKNEK

A Capo Circeo díjjal tüntette ki Orbán Viktor miniszterelnököt és Esterházy Péter írót Rómában az Olasz-Német Baráti Társaság. A római Kapitóliumi Múzeum egyik dísztermében tartott november 29-i ünnepély keretében Gyôri Enikô római magyar nagykövet vette át a kormányfô nevében az elismerést. A díjazottak között az olasz irodalmi élet és újságírás neves személyiségei is szerepeltek, akárcsak Pier Ferdinando Casini, az olasz képviselôház elnöke.

Strauss-díj Orbán Viktornak

Rangos kitüntetést adományozott a Hanns Siebel Alapítvány a magyar miniszterelnöknek Münchenben. A Franz Josef Straussról, volt bajor miniszterelnökrôl elnevezett díjat eddig nem kisebb személyiségek vehették át, mint idôsebb Georges Bush amerikai elnök, Henry Kissinger külügyminiszter és Aznar spanyol kormányfô.

Konferencia

A Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága "Korszakváltás a nyugati magyar szórvánnyal való kapcsolat-tartásban" címmel tanácskozást rendezett 2001. november 30-án Budapesten. A bevezetô elôadásra Borbándi Gyula író kérték fel, ezt követôen régiónként hangzottak el beszámolók a fôtémában jelzett problémakörrôl, így Deák Ernô (Ausztria), Gömöri György (Nagy-Britannia), Méray Tibor (Franciaország), Nagy Károly (USA), Várdy Péter (Hollandia), Veress Zoltán (Svédország) tartottak elôadást.

1072 Budapest, Rákóczi út 38. I. em. 2.

Tel.: (36-1) 343-4738; 413-0049; 413-0114

Fax: (36-1) 344-4366

E-mail: ak@axelero.hu

Újabb két amerikai magyar kapott Corvin Láncot

December 1-jén Oláh György Nobel-díjas kémikus, és Zsigmond Vilmos Oscar-díjas operatôr vehette át a Corvin-láncot, .négy másik magyar tudós és mûvész társaságában.

A tizenkét kitüntetett évente egyszer ülésezô testületet alkot, amelynek célja a tehetséges tudósok és mûvészek képzésének, kutató és alkotó munkájának támogatása, valamint munkásságuk Magyarországon és külföldön történô megismertetésének elômozdítása.

Német nagykövetségi épületet és iskolát avattak

Joschka Fischer német és Martonyi János, a magyar külügyminiszter december elsején felavatta a német nagykövetség új épületét a budai várban. Az új német külképviselet - amely az UNESCO által a világörökség részének nyilvánított Budai Várban, az Úri utca egyik XV. század óta létezõ épületében kapott helyet - az Interneten a www.Deutsche-botschaft.hu címen található, s egyre inkább szolgáltató intézményként határozza meg magát.

Ugyanaznap Mádl Ferenc államfõ a német külügyminiszter kíséretében avatta fel a budapesti német általános iskola és gimnázium új épületét.

Tóth Ilona szobra

Felavatták a Semmelweis Orvostudományi egyetem Elméleti tömbjének fôbejáratánál Domokos Béla szobrászmûvész alkotását 2001 november 1-én.

Tóth Ilona orvostanhallgatónôt 1957-ben végezték ki. A tiszteletére elkészült szobor felállításához adakozók sorában ott találjuk a Torontói Magyar Ház, az ottawai magyarság, a Lugánói Magyar Egyesület az angliai Magyar Szabadságharcos Világszövetség és több más magyarországi alapítványt és minisztériumot.


SVÁJC

Genf

Magyarok Európa elsô számú asztrobiológus diákjai

Huszonhárom ország nyolcvan csapatából magyar lett az elsô Genfben, az eddigi legnagyobb nemzetközi csillagászati versenyen. A novemberben rendezett verseny az egyik legdinamikusabban fejlôdô tudományterület, a Földön kívüli élet lehetôségeivel foglalkozó asztrobiológia népszerûsítését tûzte célul.

Az elsô helyen végzett magyar csapat tagjai : Kristóf Mihály, Orbán Ádám és Lovei Katalin, felkészítô tanáruk, Simon Tamás. A magyar gimnazisták Dél-Amerikába, a világ legnagyobb távcsôrendszeréhez nyertek el egy jutalomutazást.

Info:origo.hu


SVÉDORSZÁG

Stockholmi konferencia

Megalakult a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége Az alakuló ülésre Stockholmban 2001. november 23-25 között került sor. A Svédországi Magyarok Országos Szövetsége kezdeményezésére kétnapos konferenciát tartottak a nyugat-európai magyar szervezetek és ezen bejelentették szövetségük megalakulását is. A nyugat-európai elnevezést igen szélesen kell értelmezni, mert az északi és északkeleti államokban, mint például Cseh- és Lengyelországban, Litvániában, Észt- és Lettországban élô szórvány magyarság képviselôi is jelen voltak a találkozón.

Németh Zsolt külügyi államtitkár beszédében kitért diaszpórában élô nyugat-európai magyarság tevékenységére, méltatta az elmúlt tíz évben sikeresen kidolgozott megmaradási stratégiát, melyhez felajánlotta a magyar kormány segítségét: három síkon: az anyanyelv megôrzése, a magyar-magyar kapcsolat építése, valamint a nyugat-európai befogadó országok és a Kárpát-medence magyarsága közötti kapcsolat építése területén, utóbbit elsôsorban a külképviseleteken keresztül. Az államtitkár kihangsúlyozta , hogy a nyugati magyarság számára biztosítani kell a magyar állampolgárság megszerzésének lehetôségét.

Info : hunsor@yahoogroups.com


USA

New York és környéke

COLUMBIA EGYETEM

2001. december 4-én 4 órakor Lôrincz Csaba, külügyminisztériumi helyettes államtitkár a szomszédos országokban élô magyarokról szóló törvényrôl tart elôadást.

Columbia University, 1512 International Affairs Building, 420 West 118 Street, New York

Tel.: 212 854 4008
Fax: 212 854 8577
E-posta: PSarkozy@humisny.org

Fészek klub

Egy sors, egy század: Fábry Pál élete

Fábry Pállal beszélget Kövesdy Pál a Fészek klub vezetôségi tagja december 5-én 7,30 –kor. A jelenleg New Orleansban élô Fábry Pál a magyar Joseph Pulitzer Emlékdíj megalapítója.

Fábry élete a XX század története. 1944-ben a ellenállási mozgalom tagja, majd kisgazdapárti képviselô és Tildy Zoltán miniszterelnök titkára, ankarai megbízott követ, aki 1949-tôl él az USA-ban ahol a SZER magyar részlegének vezetôje majd a DuPont cég munkatársa s a World Trade Center Organization Világkereskedelmi Központok Szövetségének alapítója.

A Fészek klub a budapesti mintájára alakult 1970-ben magyar polgári intellektuelekbôl, a klub elôadó vendégei jelentôs külföldön élô elôadók, akik politikai pártállástól független üzenettel bírnak a mai amerikai magyarság számára.

344 East 69 New York, New York 10021
Info: 212 879-0145

MAGYAR KULTÚRÁLIS KÖZPONT NYÍLIK NEW YORK-BAN

MÁRTON ANDRÁS IGAZGATÁSA ALATT

Dr. Rockenbauer Zoltánnal a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztere bemutatta Márton Andrást az újonnan megnyíló Magyar Kulturális Központ igazgatóját a New York-i Magyar Házban ez év december 2-án.

Az Intézet ünnepélyes keretek között 2001, december 4-én indítja mûködését, melyet Dr. Rockenbauer Zoltán kulturális miniszter a Columbia Artist Management Impresszárió cég dísztermében rendezendô fogadáson fog bejelenteni. A fogadást a Philadelphia Zenekar, Bartók Kékszakállú herceg vára c. opera-koncertje követi a Carnegie Hallban.

Az est érdekessége, hogy Márton András olvassa fel az opera prológusát.

Márton András sokoldalú és sikerekben gazdag munkássága kiterjed nemcsak a színészetre, színházi rendezésre, de a pedagógiára és diplomáciára.

A kilencvenes évek elején a Los Angeles-i konzulátus fôkonzuli posztját töltötte be.

A Magyar Kulturális Központ irodája a világszerte – köztük Németországban, Francia- országban, Ausztriában, Angliában, Olaszországban - már eredményesen régóta mûködô, mintegy 16 központot számláló hálózatának új tagjaként a New Yorki Magyar Fôkonzulátus és ENSZ Misszió épületében kezdi meg munkáját.

Bnai Zion Magyar Klub

Bnai Zion Magyar Klubban december 16-án du. 2 órakor Márton András a New York-i Magyar Kulturális Központ igazgatójával beszélget Dr. Hámori Péter.

Bnai Zion Ház 136 East 39th St. NYC Támogatók: Mimi Mautner, Carole Roth és Lívia S. Sylva. A bevétel a Bnai Zion visszamaradt gyermekek izraeli otthonának javára szolgál. Info és helyfoglalás: 212-725-1211

Márton András november közepén bemutatkozó elôadást tartott a connecticuti Magyar Kulturális Társaság tagjainak.

MAGYAR ALAPÍTVÁNY

December 7-én, este 7:30-kor Frank Tibor, a budapesti Eötvös Lóránd

Tudományegyetem történész professzora, jelenleg a Columbia University

vendégtanára, tart elôadást "Béke vagy háború: Amerikai-magyar diplomáciai

kapcsolatok a II. világháború elôestéjén" címmel az Amerikai-Magyar

Alapítvány Bólyai Tudományos és Mûvészeti Elôadássorozatának keretében a Hungarian Heritage Center konferencia termében: 300 Somerset Street, New Brunswick, NJ.

Info: sohar@cabm.rutgers.edu

magyar kÖnyvtÁr

December 13-án, este 7:30-kor Kovács Ilona, az Országos Széchenyi Könyvtár Hungarika Dokumentáció Osztályának vezetôje tart elôadást a hungarológiai kutatásról és a hungarika könyvtári gyûjteményekrôl Magyarországon és külföldön.

Amerikai Magyar Könyvtár és Történelmi Társulat 215 East 82. Street, NYC

Tel: (212) 348-9126 E-posta:magyarkonyvtar@yahoo.com

Magyar Színház

December 16-án délután 4 órakor zenés vidám karácsonyi mûsor a Független Ref. Egyház Dísztermében, 229 East 82-es utcában. Fellépnek Ajtay Gábor, Cserey Erzsi , Kátay Mihály, Kerekes Judit, Kovács Szilvia, Lendvay Gabriella és vendég mûvészek: Harkó Gyöngyvér szavaló mûvésznô és Juliette Koka, Broadway sztár John Marino zongora mûvész kíséretében.

Rendezô és Információ: Cserey Erzsi (212) 861-7981

Koronatanú: KIRÁLY BÉLA

"1956 +45, a forradalom és szabadságharc ma" címmel december 1-jén a Magyar Öregdiák Szövetség — Bessenyei György Kör beszélgetést rendezett Király Béla ny. vezérezredessel, az 56-os Nemzetôrség fôparancsnokával, az Atlantic Research könyvkiadó igazgatójával, a miniszterelnök tanácsadójával, a Hungarian Heritage Center-ben: 300 Somerset St., New Brunswick, NJ. E-posta: ktnagy@aol.com.

Amerikai magyar közösségi vezetÔk találkozója Románia külügyminiszterével

A Magyar Emberi Jogok Alapítvány (HHRF) képviselôi - Hámos László elnök, Latkóczy Emese igazgató és Józsa Péter munkatárs - és az Magyar Amerikai Koalíció (HAC) ügyvezetô elnöke, Lauer Edit november 12-én találkozón vettek részt Mircea Geoana román külügyminiszterrel és Sorin Ducaruval, Románia amerikai nagykövetével a New York-i román konzulátuson. Korábban a romániai magyarság legégetôbb kérdéseit a HHRF egy memorandumban foglalta össze, s eljutatta a román miniszterelnöknek. Az ebben felsorolt ügyeket illetôen a külügyminiszter adatok hiányában nem tudott választ adni, de erre ígéretet tett. Egyetlen valós részeredményrôl számolt be: a kommunizmus alatt elkobzott ingatlanok visszaigénylési határidejét 2002. február 14-ére halasztja el a román törvényhozás.

A memorandum www.hhrf.org címen olvasható.

New York-i magyar média (TV/rádió/sajtó):

http://magyarhaz.org/programs/tv-hu.htm, valamint www.gimagine.com Deák Ferenc honlapján


Florida

Sarasota

KOSSUTH KLUB

2001. December 14-én, délután 2 órakor A Selby Könyvtár Nagytermében 1331 First Street, Sarasota KARÁCSONYI ÖSSZEJÖVETEL ÖRÖKSZÉP MELÓDIÁK: Részletek klasszikus magyar operettekbôl , videó felvételrôl.


Louisiana

Harahan

Louisianai Magyarok

December 15-én délután 3 órakor tartja a Louisianai Magyarok Szervezetének karácsonyi gyûlését, melyen a Kossuth emléktábla 2002 április 6-i felavatásának részleteit dolgozzák ki a csoport tagjai. Vetítésre kerül Kossuth 150 évvel ezelôtti angliai és amerikai látogatásának helyszíneirôl a Magyar televízió munkatársai által készített film.

990 Corporate Dr. Nurses Registry # 302, Harahan

504-736-0803 vagy 504-286-1487 E-posta: gergatz@aol.com


Minnesota

MINNESOTAI MAGYAROK

Karácsonyi ünnepség december 16 délután 3 órakor.
Warrendale Presbytarian Church 1040 Como Ave, St. Paul MN


Ohio

Magyar Ösztöndíj a Wright State Egyetemen

A három éve indult Bognár Béla professzor által alapított ösztöndíjra eddig 48,000 dollár gyûlt össze. A Bognár család felajánlott 20,000 dollárt. Még két évre az egyetem meghosszabbította a pénzgyûjtési akciót. További adományokat várnak, hogy magyar származású egyetemi hallgatókat támogathassanak. Hungarian Scholarship Fund Wright State University, 3640 Colonel Glenn Hwy, Dayton OH 45435-0001. Tel: 937-775-2585 Az adományok adóból levonhatók. E-posta: bela.bognar@wright.edu Honlap: http://www.whci.org/Bognar.htm


Philadelphia

MAGYAR OTTHON

December 2-án karácsonyi sütemény és ajándékvásárt tart a Magyar Amerikaiak Szövetsége, Kelet Pennsylvania Nõi Osztálya. 1125 Southampton Road - Philadelphia, PA 19116, Tel: 215 969 9446 http://www.magyarclub.com,

E-posta:magyarclub@abac.com
Elôrendelés: Dobó Csöpi Tel: (215) 322 9773


Washington

HEGEDÛ KONCERT

December 3-án este 7 órakor követség épületében két fiatal magyar hegedûmûvész Kelemen Barnabás és Kokas Katalin elôadóestje,

Embassy of Hungary ,2950 Spring of Freedom Street, N.W., Washington, DC

Tel: (202) 362-6730/201

RAJZPÁLYÁZAT

"Mind e világ örvendezzen" címmel; karácsonyi rajzpályázatot hirdet a Washingtoni Magyar Református Egyház, melyre 16 éven aluli fiatalok munkait várják. A pályázók bibliai vagy karácsonyi témából választhatnak. Beküldési határidô: 2001 december 15.

Csaba Osvath C/O KHSC

Kossuth House 2001 Massachusetts Ave., NW Washington, D.C. 20036-1011

Tel: 202-885-8788 E-posta:osti@hotmail.com


Copyright © Nyugati Hírlevél - 2001